Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - MAGYAR-OSZTRÁK DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Gecsényi Lajos: A szembenállástól a kiegyezésig. A magyar-osztrák viszony a megbékélés útján (1959-1970)
Gecsényi Lajos jobbratolódást mutat, a Néppárt (általa „szélsőjobboldalinak" minősített) ún. reformer szárnya106 határozza meg a külpolitikát, melynek középpontjában a Közös Piachoz történő csatlakozás és a hadsereg fejlesztése áll. Noha a kormányprogram változatlanul nagy jelentőségűnek nevezte a Duna-medence államai közötti kapcsolatok élénkítését, gazdasági, kulturális, turisztikai területen történő elmélyítését, az ügyvivőt ez láthatólag nem befolyásolta. Toncic külügyminisztert idézte, aki az emberi kapcsolatok javítását emelte ki (ezt Surányi az ideológiai „fellazítás" szándékaként interpretálta), és lehetetlennek tartotta a gazdasági kapcsolatok növelését a KGST-országokban érvényes rendszerrel.107 Ez lényegében megfelelt annak az értékelésnek, amit Budapesten két évvel korábban, Klaus első kormányfői megbízatása idején készítettek a Néppárt reformer csoportjának győzelméről, melyről azonban éppen az eltelt időben kiderült, hogy a külpolitikában nem kíván változásokat. Az osztrák külügyminiszter és az ügyvivő első találkozója jól tükrözte a merevedést, amikor a régi problémákon robbant ki vita: az aknákból és szögesdrótból álló vasfüggönyről és az Ausztriában működő, állítólag fegyveres magyar emigráns szervezetekről, amelyek támadásra készülnek az ország ellen.108 Az osztrák parlamentben a határkonfliktusok kivizsgálására létrehozott bizottság munkájának tárgyalásakor Johann Tschida a Néppárt burgenlandi képviselője, az átsodort aknák okozta balesetek miatt kemény szavakkal támadta a magyar kormányt.109 A magyar sajtóban ezzel szemben jelentős kritikát váltott ki Habsburg Ottó osztrák állampolgárságának helyreállítása. A nyugtalanságot Budapesten minden bizonnyal fokozta az 1956-os forradalom 10. évfordulója is, noha Ausztriában jelentősnek tekinthető szimpátiatüntetésekre nem került sor. Mindezek fényében tovább növelte a magyar vezetés bizonytalanságát, hogy Péter János és Andrej Gromiko 1966. júliusi találkozója alkalmával Vlagyimir Szemjonov külügyminiszter-helyettes és Vaszilij Bondarenko osztályvezető Beck István külügyi osztályvezetőnek ugyancsak Ausztria jobbratolódásáról és a német befolyás erősödéséről beszélt. Szemjonov megjegyzése, hogy az osztrák jobbratolódással a német határ nagyon közel került Magyarországhoz, már-már a komikum határát súrolta. Bondarenko szerint mindez veszélyezteti a semlegességet és az államszerződést, miközben az osztrák kormány a szívélyes viszony látszatával, különböző találkozók erőltetésével leplezi a változásokat.110 A magyar diplomatákban, legalábbis a Beck vezette területi osztály referenseiben, a szovjet figyelmeztetés jó talajra talált, hiszen több mint fél évvel később, a külügy egyik vezetési fóruma, a miniszterhelyettesi értekezlet elé készített referátumban még mindig az osztrák fellazítási szándékokról, a magyar fasiszta emigrációról elmélkedtek.111 A Kreml Ausztriának a Közös Piachoz történő erőteljes közeledésével kapcsolatos fenntartásai kétségkívül 1966 novemberében, Nyikolaj Podgornij szovjet államelnök ausztriai látogatása idején csúcsosodtak.112 Osztrák oldalról Simon Koller nagykövet 1967 februárjában, a nagyköveti értekezletre készített beszámolójában - némileg elfogultan és borúlátóan - úgy ítélte meg, hogy az MSZMP vezetése által 1965 86 Külügyi Szemle
