Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Az olasz külpolitika tényezői és eszközei (Réti György)
feszültség csökkentésére, a katonai szembenállás mérséklésére, a feszültséggócok felszámolására irányulnak. Az indítványok felsorakoztatása és az azokhoz kapcsolódó fejtegetések alátámasztják, hogy a Szovjetunió szövetségeseivel együtt milyen irányvonalat követ a feszültség megszüntetése érdekében. A jövőt illetően „minden attól függ tehát, hogy hajlandó-e az Egyesült Államok és a NATO visszatérni. .. a kölcsönösen elfogadható tárgyalási alap és tárgykör kereséséhez” (81.1.) Vannak arra utaló jelek, hogy nőttek az esélyei a szovjet-amerikai eredményes párbeszédnek, s NATO-körökben is hangsúlyozzák a szocialista országokkal való kapcsolatépítés szükségességét. Ezek a momentumok azonban nem szorítják háttérbe a különböző társadalmi rendszerhez és az eltérő szövetséghez tartozó államok között feszülő ellentéteket. A kiadvány taglalja a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a Varsói Szerződés és a NATO közötti katonai-hadászati egyensúly lényegét és fő mutatóit. Az „Európa veszélyben” című könyv időszerű problémákkal foglalkozik. Részbeni áttekintést ad a fegyverkezés politikai és katonai veszélyeiről, de felvázolja az európai és a nemzetközi feszültség mérséklésének, a katonai szembenállás csökkentésének indokolt és szükséges módozatait is. Pataki István Az olasz külpolitika tényezői és eszközei. (Fattori e strumenti della politics estera italia- na. Politics Internazionale, La Nuova Italia editrice, Firenze, 1982. 2. sz.) Az olasz politikai irodalomban régen nem jelent meg összefoglaló jellegű mű az olasz külpolitikáról. A kérdés iránt érdeklődők ezért fogadták fokozott figyelemmel a fejlődő világ kérdéseivel foglalkozó intézet, az IPALMO külpolitikai szaklapja, a „Politics Internazionale” idei második számát, amely egész terjedelmét az olasz külpolitika elemzésének szenteli. Ludovico Garruccio olasz diplomata írása az olasz külpolitika fő irányzataival és ezek hátterével foglalkozik. Megállapítja, hogy bár az 1960-as évek elejétől a nemzetközi kapcsolatoknak egy dinamikusabb korszaka kezdődött, az olasz diplomácia mozdulatlan maradt, csökönyösen ragaszkodva korábbi vonalához. A szerző szerint ennek az az oka, hogy az olasz külpolitika formálói statikus módon szemlélik a nemzetközi viszonyokat, ami nem teszi lehetővé az alternatívák keresését. így az olasz külpolitika megmarad három hagyományos körébe zártan (atlantizmus, európaizmus és a mediterrán térség,) figyelmen kívül hagyva olyan más jelentős térségeket, mint a dunai-balkáni és a latin-amerikai, amelyekhez pedig hagyományos szálak fűzik. Angelo Panebianco bolognai professzor annak okait vizsgálja, amit az olasz politikai irodalom az olasz külpolitika „alacsony szintjének” („basso profilo”) nevez. Megállapítja, hogy miután Olaszország az atlantizmust és az europaizmust választotta, külpolitikája három évtizeden keresztül „alacsony szinten maradt”. A szerző szerint ez annak megakadályozását célozta, hogy a külpolitika belső konfliktusok és szakadások okává váljék. Napjainkban három tényező azonban mozgásba hozta az olasz külpolitikát: 1. a nyugat-európai országok és az Egyesült Államok között felmerült problémák; 2. az OKP eltávolodása a szocialista országoktól és 3. a keresztény demokrácia hatalmi hegemóniájának megingása. A nyolcvanas évek fogják megmutatni, hogy ezek a tényezők az olasz külpolitika autonómiájának megerősödéséhez vagy az atlanti politika még hűségesebb követéséhez fognak-e vezetni. Paolo Vittorelli, az OSZP egyik vezetője, az olasz Hadtudományi Intézet elnöke „A biztonság koncepciója a NATO keretében” címmel közöl tanulmányt. A szerző szerint az új olasz katonai doktrína alkalmazkodik a NATO „rugalmas visszacsapás” doktrínájához, amely elsősorban konvencionális támadásra számít, és csak ezután feltételezi a nukleáris fegyverek esetleges bevetését. Az olasz katonai doktrína szerint a konvencionális erőknek „az előretolt védelem” elve alapján már az olasz határnál fel kell tartóztatniuk az ellenséget, megakadályozva, hogy az benyomuljon a Pó völgyébe. Vittorelli szerint a genfi leszerelési tárgyalások „a központi védelmi rendszerek új egyensúlyához vezethetnek, de nem adnak kellő biztonsági garanciát az atomfegyverekkel nem rendelkező európai országoknak. Ez utóbbi elérésére két alternatíva van: Nyugat-Európa önálló atomerejének megteremtése vagy a nukleáris leszerelés a »zéró megoldás« elve alapján.” M. DeirOmodarme, az Európai Parlament funkcionáriusa „A kettészelt Európa” című 154
