Kolumbán Vilmos József: A nagysajói káptalan egyházközségeinek történeti katasztere (Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok 5.) Kolozsvár 2007.

Beszterce vidékének reformációja

Beszterce vidékének reformációja Az egyháztörténeti hagyomány szerint Beszterce és környéke 1520 táján fogadta el a reformációt. Elsőként a vidék központjának számító Beszterce tért át, ahol Cerusius nevü plébános vezetése mellett 1524-ben a gyülekezet elfogadta a lutheránus tanokat. Az áttért település hatása kisugárzott a környék, többnyire szász lakosságú falvaira is. Az átállás nem ment egyszerűen és hosszú évtizedekig eltartott. A nagybesenyői plébános, Pomeranius pl. 1541-ben adta jelét annak, hogy kész elfogadni az új egyházi tanítást azzal, hogy megnősült, és kérte a városi tanácsot, hogy kísérje figyelemmel a gyülekezetet békességének megtartásáért.

1 1548-ban Beszterce városának tanácsa Heltai Gáspárt, a nagy hírnévre szert tett kolozsvári reformátort próbálta átcsábítani az erdélyi szászság „északi fellegvárába", hogy a reformációt teljességre vigye.

2 Az 1550-es évek közepére már Luther tanítása biztos alapokon állt Beszterce vidékén. 1553-ban Bornemisza Pál volt veszprémi püspököt I. Ferdinánd kinevezte erdélyi katolikus püspöknek, hogy a meggyengült katolikus egyházat újjászervezze. Megbízatását a püspök hűségesen teljesítette. A törökvész elmúltával Bornemisza zsinatot hirdetett meg. A meghívó két ügyrendi pontja az általános penitencitartásra való felhívás és az egység helyreállítása volt. A protestánsok nem sok jóra számíthattak. Bornemisza a különböző leveleiben hitvány hitszegő fiaknak, profán szökevény embereknek nevezte őket.

3 A Beszterce vidéki protestánsok a harcias püspök támadását visszautasították. Válaszleveleikben elismerték ugyan a püspöki kormányzatot, de egyértelművé tették azt is, hogy néhány dogmatikai kérdésben nem fogadják el a püspök álláspontját. Hitvallásuk védelmében kijelentették, hogy azt a Szentírás alapján állították össze, Izabella királyné és Martinuzzi Fráter György pedig elismerte, sőt az aszerint történő tanításra szabadságot is adott nekik.'

1 A sákramentáriusok (a későbbi reformátusok) és a lutheránusok 1550-ben és a 1561-ben Medgyesen tartott egyeztető zsinatai eredménytelenül zárultak. Az úrvacsora kérdésében kialakult elkülönülés a két protestáns egyház különválásával ért végett. 1564-ben Georgio Blandrata, fejedelmi megbízottként, a nagyenyedi zsinaton Dávid Ferenc püspökké választásávaljelentősen hozzájárult a református egyház megalakulásához.

5 Az elkülönülés folytán a szász lutheránus egyház felügyelete alá kerültek főképp az Erdély déli részén található szász falvak és városok, miközben a református püspök joghatósága Erdély többnyire magyarlakta részeire terjedt ki. Azokról a gyülekezetekről, amelyek reformátusként a szász, illetve lutheránusként a magyar püspök fennhatósága alatt voltak, külön rendelkeztek. A magyar püspök joghatósága alá került legjelentősebb lutheránus gyülekezetek a besztercei, a tekei és a nagysajói káptalan területén működtek. Ennek eléggé összetett magyarázata van: mivel mindhárom káptalan messze esett a szász Universitas központjától, Nagyszebentől, kénytelenek voltak elfogadni a református püspök védnökségét, aztán e többségükben szász települések birtokosai a magyar főnemesség köréből kerültek ki, akik akaratukat érvényesíteni tudták a gyülekezetek irányításában is, a falvak egy része vegyes lakosságú (szász és magyar) volt, végül pedig mind a tekei, mind a nagysajói kápta1 N. N. A nagysajói egyházmegye története. In: Névkönyv az Erdélyi Ev. Ref. Egyházkerület számára. 1889. Kolozsvár 1888. 23. (A továbbiakban: Névkönyv 1888.) 2 Buzogány Dezső: Harc a tiszta evangéliumért. Kolozsvár 2006. 36. (A továbbiakban: Buzogány) 3 Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. I. kötet. Budapest 1905. 81. 4 Uo. 82. 5 Buzogány 41.