Évkönyv ’92 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 1. (Esztergom, 1992)
Ortutay Andrásné: Nyergesújfíüu a XVIII. század végén
kellett A szántókat - mivel mértékük gyorsabban nőtt, mint a legelőké és a réteké - már nem tudták a kívánatos 5.-6.-7. évben trágyázni. Az ország jelentős részein igásállatoknak sem voltak bővében. Mindez magyarázza az alacsony termésátlagokat, és szükségessé teszi - majd a XIX. sz.-ban - a modem rotációs rendszerre való átállást. A szántót a kertek, len-, kenderföldek, a káposzta, hüvelyesek (bab, borsó) kukorica, dohány, köles és hajdina egészítette ki. Az 1770-es évekből (míg 1806-ben el nem tiltották) ezekkel rendszeresen az ugart vetették be, mivel az ugar terméséből nem járt tized. Ez az eljárás azonban csak egy javított 3 nyomásos rendszert eredményezett, az egész struktúrát nem robbantotta szét. ( A földterület megoszlása a következő volt: a volt hódoltsági sávban a volt királyi Magyarországon ^ 59,) rét 30,4 % 23,7 % legelő 32,6 % 18,4 % erdő 7,2 % 11,1 % intenzíven művelt 29,8 % 46,8 % szántó kert szőlő A mezőgazdasági technika a korban stagnált. A hozamot csak a többszöri szántással tudták növelni. Aratás után az ugarnak hagyott földön legeltettek, majd tavasszal, nyáron és a vetés előtt ősszel is szántottak. A jól termő síkságon 2 ökör is elegendő volt - másutt 4-6-8 ökör vonóereje lett volna szükség. Ez ellentmondásban van azzal, hogy egy jobbágygazdaságban többnyire csak 3-1 „vonós marhát" tudott eltartani a kaszáló és a legelő. A faeke mellett a „félvas eke" (laposvas, vascsoroszlya, címervas) terjedt el. A többi eszközt (boronát, hengert, fogast) paraszti iparosok fából készítették. A betakarításban kétféle rendszer, az ázsiai nomád eredetű és az európai élt egymás mellett. Az Alföldön kaszával arattak, boglyát raktak, szérűn nyomtattak, vermekben tároltak. A Dunántúlon sarlót használtak, kévékbe, keresztekbe, asztagokba takartak, csűrben csépeltek és magtárakban tároltak. (60) A termékszerkezet is hagyományos volt - sem változatos táplálkozásra, sem rotációs földművelésre nem volt alakalmas. Ha a dézsmajegyzékekben nem szereplő (ugaron termelt) terményeket is hozzávesszük, akkor is a gabona volt az uralkodó termény: búza, búza és rozs keverékéből álló „kétszeres" (mivel kevés csapadék esetén a rozs, csapadékos évben a búza ad jó termést), árpa és zab. A takarmányhiány miatt a rövidebb termésidejű tavaszi gabonából többet vetettek, így hamarabb és nagyobb hányadon lehetett ősszel legeltetni. (61) A vetőmag minőségére és ideális felhasználási mennyiségére (a tenyészsűrűségre) a XIX. sz. 30-as évei előtt nem ügyeltek tudatosan. A terméseredmények hosszú ideig stagnáltak, és 1780 után is csak a földesúri birtokon növekedtek. A vizsgált korban egy kat. holdba 2,66 pozsonyi mérő vetőmagra volt szükség, hogy búza és rozs esetében holdanként 6-13 nap, árpa és zab esetében 3-5 nap munkaráfordítással 10,6-10,9 pozsonyi mérő termést nyerhessenek. A termésátlag arányosan 3-4-szeres volt. így a kevésbé ideális földeken inkább „kétszerest" és az állatoknak szükséges, kisebb munkaráfordítással termelő zabot vetettek. <62) A réteket, legelőket egyáltalán nem gondozták (trágyázták). így kialakult egy „ördögi kör": az állatállomány kis száma miatt nem fejlődik a földművelés - takarmány híján viszont nem lehet gyarapítani az állatállományt. (Kivételt képeznek a volt hódoltsági terület egyes részei, ahol nem volt ritka, hogy egy egésztelkes jobbágynak 60-70 marhája, 20-30 lova volt.) A jobbágyi szőlőművelés igen jelentős volt, főleg a zsellérek számára, de a művelés módja fejletlen, extenzív maradt. Az erdőgazdálkodás nem volt tudatos. Még a prímási erdőbirtok iratanyaga is azt tükrözi, hogy csak apasztották, nem gyarapították a faállományt. (63-)
