Jelentés a szombathelyi papnövendékek Szent Ágoston-egyesületének működéséről 1933-1934 (Szombathely, 1934)
Isten evezőse Egy hosszú — hosszú folyamon űzöm, hajtom a tutajom, és pasikolom a bét kezemmel szorong a szívem félelemben. Mert messze indul csónakom, mert sír utánam hír, vagyon. A fényes-ékes partfelekben talán lehetne most hevernem. Mások talán most alszanak, fülükbe csengnek szép szavak. A partokon, óh, intnek értem kendők pirosán és fehéren, és ión csak állok szent-vakon, ütöm, ütöm a csónakom. „Tovább, tovább, előre, rajta, még messze van a tenger habja! Zuhogsz, szívem, nehéz az út? a partokon minden hazúg! az emberek, a fény, a pompa, mögöttük minden zord, mogorva. Szívem, a világ ormain Kain lész, öngyilkos Kain. Mihaszna parti végtelennek? Az ösvények lomhán vezetnek. De itt, szívem, a folyamon a tenger lesz a jutalom a harc után, höl vár a béke és nem lesz soha-soha vége. Mit alkudnánk itt rongyokon, előre hajrá csónakom!“ S deszkámra dőlök mosolyogva, vigyen, vigyen a folyam sodra, mert szent az út, az óceán, mert Isten arca vár reám. Bontó Ernő.
