Itt-Ott, 1995 (28. évfolyam, 1/124-2/125. szám)
1995 / 2. (125.) szám
Magyar Királyi Posta Diáksegély Újvidéknek Éltető Lajosnak: „Van, aki még életében szobrot állít magának, van, akinek szobrot állítanak halála után, legtöbbünknek csak fakereszt és feledés jut. A legszebb emlékművet úgy tudom elképzelni, hogy egy mostani fiatal egy életen át hálával gondoljon ránk, mert lehetségessé tettük, hogy álmait megvalósíthassa.” Ez volt a mottóm, amikor Clevelandban „Thanksgiving”-kor felszólaltam a délvidéki diákok érdekében. Neked és [Ludányi] Andrisnak nem kell erről beszélnem, hiszen Ti már annyi fiatal életet irányítottatok egy szebb, boldogabb élet felé, hogy én Titeket csak a kijáró tisztelettel süvegelhetlek meg Ti jól tudjátok, mekkora veszteség egy elveszett fiatal. Most azonban egy esztelen háború következményeként jut szolgaságra egy egész magyar generáció. Mivel most jártam Újvidéken, tisztában vagyok vele, hogy a mi segítségünk milyen sokat jelent. Talán egy szebb életet, vagy reményt arra, hogy ne kelljen nekik mint iskolázatlan embereknek, másodrendű polgároknak szolgaként leélni életüket a saját hazájukban. 1944 áprilisában kezdtük a segélyakciót, azzal az elképzeléssel, hogy védnököket találunk, akik hajlandók havi 20 dollárt adni diákonként. Felvettük a kapcsolatot az Újvidéki Diáksegélyző Egyesülettel, akik akkor már végső erejüket is bevetve, sírva panaszkodtak, hogy az életszínvonal már a puszta megélhetés határán van és a magyar diákok sorban maradnak ki az iskolákból és egyetemekről. Ha most azonnal nem segítünk, elvesznek, s talán örökre. Kértük, hogy a diákok maguk íijanak, magukról, céljaikról, életükről. Elsőnek ezt írtam összefoglalónak: „Valamit adni szeretnék az emberiségnek, mert az emberek között mégiscsak több a jó, mint a rossz.” így fogalmazta meg életcélját Zsuzsi, aki 20 évvel ezelőtt, egy hideg, decemberi estén látott napvilágot Zentán, Bácskában. Ma az újvidéki bölcsészeti karon a magyar tanszék rendszeres hallgatója. Magyar nyelven kíván tanítani. Fivérei már elhagyták szülőföldjüket, de ő küszködik a megmaradásért, megmaradásunkért. Összeszorult a szívem, amikor a 27 kézzel írott levelet elolvastam. Nem háborúról írnak, csak mellesleg megemlítik, „ez a világ, eme helyzet ezt hozta nekünk, fiataloknak.” Ők azok a fiatal hajtások, akik a katonabakancsok által tiport sárban újra kihajtanak és képviselik a jövő generációt, egy jobbat, egy megértőbbet. Az Újvidéki Diáksegélyző Egyesület jóvoltából még járnak egyetemre, középiskolába, de számuk rohamosan fogy. Otthonélő barátaink önzetlenül dolgoznak, szervezkednek, hogy átmentsék őket és ne kelljen kubikusként vagy cselédlányként élniök. Mindössze havi $10-15 volt a segélyük, és egy részük már a tanulmánya végén jár. Nagyon kérnek bennünket, ne hagyjuk őket elveszni, hiszen magunk veszünk el bennük, magunk leszünk kubikusok és más nemzetek cselédjei, ha most azonnal nem segítünk. Kérlek, olvassátok el leveleiket, válasszatok ki legalább egy diákot és hívjatok fel, hogy az eredeti levelet a színes fényképpel elküldjem és bejegyezzem, ki kit segít. Úgyszintén kérlek, adjátok tovább az anyagot, fogjunk össze, hogy megmaradjunk. A félárva Melinda így ír: „A maguk segítsége sokat jelentene számomra, mert kedvet ad a munkához és tanuláshoz, elsősorban azért, mert valahol távol valaki mégis gondol rám.” A nyáron, amikor már mind a 27 diák elkelt, a Magyarok Világszövetségéhez küldött leveleket is hozzánk irányították. Most már 46 diák védnöke küldi a pénzt hozzánk, amit Emhő Laci barátunk „cashier’s check” formában juttat el Budapestre, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálathoz. Onnan már személyesen viszik át Újvidékre, ahol a diákoknak havonta kiosztják. Ők viszont levéllel jelentkeznek védnökeiknek, hogy megköszönjék a segítséget. Amennyiben nem teszik le a vizsgákat, kiesnek a segélyből, de ilyen csak egy volt. Mellékelem novemberi beszámolómat is, ami egy kis bepillantást ad az ottani világba. Hazatértem, otthon jártam... Habár többé nehéz elhitetnem magammal is, hogy ott vagyok otthon, hiszen engem is az az érzés fog el, hogy ezt a földet csókoljam meg leszálláskor és ne amazt az összeköpködött, vérrel áztatottat, amin születtem, ITT-OTT 28. évf. (1995), 2.(125.) szám 33
