Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 1. (119.) szám

— Igen. Először 1931-ben, hatéves koromban, amikor a román kormány erőteljesen hozzákezdett a magyarság elrománosításához, az első világháború utáni trianoni békében neki juttatott keletmagyarországi területeken. Betiltották a felekezeti elemi iskolákat, ahol anyanyelvűnkön, magyarul tanulhattunk. Szüleim ekkor — nagyanyám végrendeleti végzését végrehajtva — Budapestre küldtek rokonokhoz, hogy biztosítsák magyar nevelésemet. Öt hosszú év után, a nyári szünidőben látogathattam meg a szülői házat. Nekem, mint kisgyermeknek anyámtólapámtól való megfosztást hozott a trianoni béke. Ezért kétszeresen drága nekem a magyar nyelv és a magyar kultúra: nagy árat fizettem érte. Másodszor 1948-ban Jöttem el”, immár Magyarországról, a jaltai és potsdami egyezményekkel ránk szabadított kommunista szennyáradat embertelensége, kegyetlensége és szürke reménytelensége elől.

— Felvette már az amerikai állampolgárságot?

— Már régen. Eleinte húzódtam tőle, de aztán rájöttem, hogy a befogadó ország iránt kötelezettségeim vannak és a hála is ezt sugallta.

Örömmel villant a szeme:

— Akkor joga van a neve megváltoztatására. Én a maga helyében O’Shay-t választanék. Ennek angol kiejtése emlékeztet az ön mostani nevére, de van valami arisztokratikus ír csengése. Megmagyarázná az ön idegen kiejtési stílusát, de egyúttal brit hátteret sejtetne.

Nagyon csúnyán nézhettem, mert új ismerősöm visszahőkölt. Megfontolt alapossággal, minden szót hangsúlyozva jött a válasz.

— Az én nevem Cseh. így: Szí-essz-í-écs. Apámé is ez volt, nagyapámé is, dédapámé is. A család egyik tagja Konstantinápolyban van eltemetve, ahová 1849 telén menekült, amikor „nemcsak Magyarország, hanem immár a mi szépséges Háromszékünk is Franz Josephus béklyóitól nyög” — amint búcsúlevelében írta. Bajtársai közül sokan mohamedánok lettek és török nevet vettek fel. Az ő sírkövén azonban ez áll: Cseh Imre. így: Szí-essz-í-écs.

Töltöttem a poharába s eltűnődtem néhány percig. Az ember neve sokkal több, mint egy regiszteri megkülönböztetés, vagy mint egy kereskedelmi áru védjegye. Az Exxon névre ráköltöttek párszázmillió dollárt, s az emberek már rég elfelejtették, hogy valamikor Esso volt. De az ember neve nemcsak megjelölés hivatalos aktákban és okmányokon, hanem szimbólum és misztérium is. Amikor a nevemet kimondtam, titokzatos szót mondtam ki, nemcsak magamat jelöltem meg, hanem kimondtam az apámat és az anyámat, nagyapámat és nagyanyámat, megidéztem minden ősöm szellemét. József Attila felejthetetlen sorai tolultak az emlékezetembe:

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt —

ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!” — megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős.

Hogy tudjanak őseim megszólítani, ha már a nevemet sem tudják? A név magában hordja minden ősömet s nemcsak az apai ágat, hanem betűinek minden hajlatához hozzásimulnak a nőágak, a Balók, a Sylvesterek, a Vajdák, a Farkasok, a Jancsók, a Vitályos, a Szotyori, a Kovács és a Nagy famíliák nevei és elvegyülnek a családi névben, miképpen a folyó magában hordja a beléömlő patakok minden cseppjét. De benne rejlenek a többiek is, akikről nincs írásos emlék, névtelenül porladnak a név humuszában, mert templomainkat felperzselte a tatár, városainkat, falvainkat török dúlta, irattárainkat német fosztogatta, okmányainkat román hatóság hurcolta Bukarestbe, udvarházainkat, kúriáinkat Horea és Kloska felbőszített, félrevezetett parasztjai dúlták szét, családi levelesládáinkon muszka lovak és száz év múltán vörös hordák tapostak... és hányszor pusztítottuk saját magunk az önmagunkét! S ezt adjam fel? A nevemet? Amelyik túlélte a történelmet? Hiszen ez a múlt legerősebb gyökere bennem, mely Háromszék földjéhez köt. Mikes Kelemené ez a föld, a nagyságos úrfié, aki még századok múltán is Zágont keresi. Ősi föld ez, ahol Szent István király után kétszáz évvel is mindentudó táltosok éltek, s ahol a pásztorok ma is meggyújtják a tavasztüzeket a havason. Református föld ez, ahol a vártemplomokból reménykedve, magyarul száll a zsoltár a hallgató egek felé: Tebenned bíztunk eleitől fogva. De van egy katolikus sarka is észak-keleten, amit „Szentföldnek” nevez a megye református népe, a falvak nevében ismétlődő „szent” szócska miatt: Szentkatolna, Kézdiszentlélek. innen a „szentföldről” zarándokol a falvak népe minden pünkösdkor Csík felé, a Kászon völgyén át a csíksomlyói búcsúra, arra a Csíksomlyóra, ahol az obszerváns ferencesek kolostora immár az ötszázadik évfordulóját ünnepli.

Innen, Háromszékről indult el összeszorított szájjal, kíméletlen vasakarattal Körösi Csorna Sándor, hogy megkeresse az őshazát, amit nem talált meg, de helyette „lelki békét és nyugovást lelt a buddhizmusban. ő is idegen földön van eltemetve és sírkövén ott áll a neve: Szí-essz-ó-emm-é...

Elcseréljem hát a nevemet O’Shay-re, vagy akármire? A névcserének csak egy tisztességes útja van: a lélek metamorfózisa. így lesz Petrovichből Petőfi, vagy Molterből Marosi. Az én lelkemnek minden hajszálgyökere Háromszék humuszán át táplálkozik a magyarságból. Koktélját kevergető barátomnak csak enynyit mondtam:

— Én ragaszkodom a nevemhez, családom hagyományaihoz és szűkebb pátriámhoz, Háromszékhez, s mindezeken át a magyarsághoz. Ez a ragaszkodás az én amerikai magyarságom gyökere.

Restellkedve válaszolt:

— Nem akartam megbántani. Csak segíteni akartam. Jól megválasztott név csak segít az életharcban. Más lesz az emberről alkotott kép, az „imedzs”. S az „imedzs” a valóságnál, a tudásnál, s talán még a

fTT-OTT 25. évf. (1992), 1.(119.) szám 13