Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám

belső természetéből adódik. Ma már köztudomású, hogy Közösségünk (aminek jogi státusa egyelőre az un. "unincorporated association"-é, vagyis a be nem jegyzett, önkéntes társulaté, ami a legtöbb amerikai állambon megtűrt, de a vele való jogügyi bánásmódra vonatkozó törvények és bírósági precedensek hiánya vagy bonyolultsága miatt nem kedvelt szervezeti alakzat) bizonyos liberális, de ugyanakkor határozottan magyar erkölcsi alapokon áll, működik. Ezeknek szellemét legjobban a "magyar vallás" megfogalmazásában láthatjuk szavakban kifejezve. Nos, eme erkölcsi alapok, elvek közül a legfontosabbak ebben az összefüggésben ezek* "Hisszük, hogy . . . különleges parancs számunkra magyar közösségünk ápolása, épitése és tökéletes! - tése ... hogy igy nekünk az általános emberi, erkölcsi kérdéseken túl különleges magyar erkölcsi kérdéseink is vannak, olyan dolgokban, melyekért csak mi felelünk" (ITT-OTT 6*1, 5‘1).

A hangsúlyba felelősségen van. Mert aki a fenti elvet magáévá teszi, felelősséget vállal a magyar közösségért. Ez pedig nem lehet csupán elvont eszme, hanem elsősorban gyakorlati elkötelezettséget jelent. Annyit tesz, hogy közvetlenül törődöm a közössegemmel, személy szerint is, tagjaiban. (E törődés tkp. nem egyéb, mint az általában félremagyarázott "felebaráti szeretet"-nek az igazi jelentősége és kifejezése.) Azt jelenti, hogy tudatosan vállalom a közösseget velük* ami velük történik, velem is történik, s „amit én cselekszem, ők cselekszik; az én mi-vé, a mi én-né válik. És amint magamért felelek az emberiséggel vagy Istennel szemben, úgy felelek őérettük is.

De kivel vállalom ezt a közösséget? A mai, népességében túlnyomórészt egyöntetű Magyarországon (Nem ironikus? íme a magyarositás győzelme, sikere!) aligha jutna eszébe valakinek, hogy ez probléma. A szomszédál'iamokban már más a helyzet? az ottaniak még élesebben érzik a kérdés fontosságát mint mi, bár a dolguk e tekintetben könnyebb a miénkénél* kénytelenek választani, s választásuk eldönti — legalább látszólag, ideiglenesen — a kérdést. Nekünk azonban úgy elméletileg, mint a mindennapiakban is gondot okoz, mi legyen elvi álláspontunk, gyakorlati magatartásunk azzal a rengeteg azis-nemis ködmagyarral szemben, akikkel naponta érintkezünk. Mit csináljunk azzal a több, mint egymillió "magyarral" Északamerikában, amivel statisztikánk henceg? Leirjuk a többségét, ne vállaljuk velük a kapcsolatot? Mert hiszen jó, ha csak tiz százaléka vallja még magát magyarnak, és jó, ha egy százaléka aktivan. (A valóság kb. ez!) Milyen kötelék fűz a harmadgenerációs magyarhoz, aki már csak annyit tud, hogy valamelyik őse "osztrák-magyar" volt? Mi fűz a magát magyarnak valló kortársam más származású, magyarul nem tudó hitvestársához? Gyermekeikhez? A magyarságát magyarul megtagadó neo-ujvilági honfitársamhoz? ^ A magát magyarul — vagy angolul! — magyarnak érző szlovákhoz,^ délszlávhoz, svábhoz, zsidóhoz? Az erkölcsi parancsnak jelentősége csak akkor van, ha abszolút. Kivel szemben, mikor imperativusz a magyar vallás imperativusza?

Azt hiszem, hogy — eleink bűneit elkerülendő s a konzekvens interpretáció érdekében —az egyetlen megengedhető felfogás itt az, aminek van ugyan bizonyos korlátozó tartalma (hisz enélköl értelmetlen volna az egész), de ugyanakkor a lehető legszélesebb. Vagyis fogalmazásunknak tartalmilag ki kell fejeznie, meg kell határoznia, hogy ki a magyar, de úgy, hogy még véletlenül se zárjon ki, sértsen meg senkit, aki akárcsak potenciálisan igényt tarthatna a magyar közösséghez való tartozás jogára. Fából vaskarika? Talán mégsem.

Mint emlitettem, történelmünkben kétféleképpen próbálták a nem7