Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - Tóth László: Kapaszkodás a mocsárból. Újabb futamok - nemzedékemhez (esszék)
Az utolsó, még Besztercebányáról küldött, augusztus 17-i keletű levelét már teljesen a civil élet bűvöletében fogalmazza, s azt annak öröme hatja át, hogy „közeleg a [... ] a nyomdaszag, a tervek, a kéziratok, a viták, a »jobbra át!«-nál értelmesebb tettek”, s újból a Szemle „elszür- küléséről”, koncepciótlanságáról, súlyponttalanságáról beszél, rosszul értelmezett, az aktuális ideológiai sablonra ráhúzott politikai „elkötelezettségéről”, mert szerinte az elkötelezettség „nemzetközelség” is egyben. Visszatér a Szemle-évkönyvet szorgalmazó elképzeléséhez, mert szerinte „tehermentesíteni” kell a lapot, ezért - hisz mániás ember volt - „egy egész évfolyamra szóló tervezetet” dolgozott ki, melyet ha sikerül megvalósítania, „akkor ilyen jó Szemleévfolyam még nem volt a 15 esztendő alatt”, s anyagokat kér tőlem is, és felszólít, hogy társainktól is szerezzek-sürgessek közölnivalókat, majd szeptember 6-ára, 7-ére vagy 8-ára meghív bennünket - „csallóközi íróembereket” - magához Somorjára, hogy „egy év után újból” jól „kiirodalmazzuk” magunkat, mert sürgősen „tennünk kell valamit”. (Elképzeléseinek továbbvitele azután már jórészt a szerkesztőségben Koncsolt felváltó nemzedéktársunkra: Varga Imrére, illetve rám maradt, hiszen úgy fél év múlva, amikor meghívták őt főszerkesztőnek a Madách Könyvkiadóhoz, Irodalmi Szemle-beli szerkesztői székét nekem adta át.) A kérdéses, utolsó „zöld bolondok háza”-beli levelének végére illesztett, a fiatal Zalabai Zsigmond korát - s a mi kereken négy évtizeddel ezelőtti előidőnket - is rendkívül érzékletesen és tömören kifejező Babits-verssorok pedig valamiképpen, örök időszerűségük okán, mostani futamom zárószavainak is megfelelnek, noha az időközben elszelelt négy évtized alatt országok, rendszerek, világok dőltek romba s épültek helyükbe újak Európának ezen a miáltalunk lakott s jellemzett vidékein is, s háttérbe szoríttatott vagy egyenesen feledésre ítéltetett jó néhány azon eszmék és eszmények közül is, melyek Zalabai - korai? mindenkori? - munkásságával kapcsolatba hozhatók: „Itt, hol nincs, aki lásson, / s senki sem jő hozzánk közel, / hogy halljon és továbbkiáltson / ragyogni, gyújtogatni kell.” (Dsz, 131203) ARITMIÁBÓL RITMIÁBA FUTAMOK BODNÁR GYULÁHOZ Két versidézettel kezdeném. Az első: „hegyvállon lebeg a nap / glóriát nyit / piros esőben áznak a felhők / halálig // nézd kedves e temetést / e hangtalan jelenést / ahogy a nap lecsúszik a fák haján / / egy másik kék-ég-sírba talán /sa bőrünkön aranyszemölcsök / a göncölszekér is elődöcög”. A másik pedig: „a kövér takarító / dúdolgatva tologatta körülöttem / felmosóvizes rongyát / az ágyam alá is benyúlt / ütemre festett hegyet folyót / s oly kedvvel mintha / Aritmiából Ritmiába / ő akarná visszaterelni szívemet”. A két vers között negyvenhárom év telt el; az első 1970 júniusában jelent meg az Irodalmi Szemle Új hangok rovatában, a második 2013 júliusában ugyanebben a lapban; szerzőjük pedig, bármily meglepő: Bodnár Gyula. Igen, ismert közírónk, szerkesztőnk, irodalom- és színházkritikusunk, akiről kevesen tudják, hogy legelső közleményei versek voltak, még nyitrai főiskolásként (aki az említett
