Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Polgár Anikó: Megalvadt folyók (Borbély Szilárd Nincstelenek című kötetéről)
ban is: a gyermek a közeledő angyal lépteit véli hallani, miközben az angyal arca és a fiú csecsemőként meghalt kisöccsé- nek az arca összemosódik. A név nélkül emlegetett kistestvér (nagybetűvel: „a Kicsi”) az elveszített reményt testesítette meg: „Azt hittük, ő lesz a mi Messiásunk” (265.). A várt Messiással áttételesen maga a főhős is azonosítható, hiszen a Kicsi az ő kicsinyített képe, s a halott csecsemőre is az ő kinőtt ruháit adják rá („Olyan volt, mintha én feküdnék ott a fekete drapériával leterített asztalon”, 266.). A Messiás-várással összefüggő, az egész regényen végigvonuló számmisztika mellett a betűknek is misztikus jelentésük van. A hiperérzékeny gyermek fél a Messiáshoz kötődő betűktől: a Kicsit, a meghalt kisdedet jelentő nagy K-tól és a zsidót jelentő kis zs-től. A regény a csak önmagukkal és 1 -el osztható prímszámok sorozataként is leírható: a mű elejére iktatott, 2-től 101-ig tartó prímszámlistát az emberi élet lehetséges határa zárja le, miközben a prímszámok sorozata a végtelenségig folytatható lenne. A legkisebb prímszámoknak ez a véges sorozata tehát az emberi időnek, a tempusnak a végességét mutatja be az aeternitas, az örökkévalóság végtelenségével szemben. A családon belüli (anya-fiú, nővér-öcs, apa-fiú közti) nézetkülönbségek számokkal mérhetők: „Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani” (9.), „Harmincegy év van köztünk. A harmincegyet nem lehet osztani” (26.). A visszatérő mondatvázak az eposzok ismétlődő formuláira emlékeztetnek, a számok oszthatatlansága pedig a szereplők magányosságát jelzi. ÍZLÉSEK ÉS POFONOK A „nincstelenek” útja, akár a láncra kötött, a támadásokkal szemben tehetetlen kutyáé, az összeomláshoz, a megőrüléshez vezethet: a hétköznapi gyötrelmek mögött azonban titkos vágyként mindig ott van a kiszabadulást jelentő elköltözés. Végül a család valóban elköltözik (igaz, nem álmodozásaik színhelyére, Kanadába, csak a szomszéd faluba), s a régi nincstelenség színhelyének, a régi háznak csak a tervrajza marad, mely bekeretezés helyett (vagyis ahelyett, hogy központi helyet kapjon az új ház egyik falán, tehát megmerevített és kiemelt emlékképpé váljon) kiiktatódik, kitörlődik a családi emlékezetből. Mivel azonban nem a nincstelenséget illusztráló fényképről, hanem egy „ideális sémáról” van szó, tulajdonképpen az emlékek átstrukturálása lett volna a célja: „Ha jobban meggondolom, nem is hasonlított a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a tökéletes ház, amelyben nem élnek emberek” (326.). A családi - nem tudni, milyen mértékben öröklött, s lehet, hogy egyes aspektusaiban már csupán a puszta szavakban létező - identitás keretei is állandóan módosulnak, mintha a lakás tervrajzát rajzolnák újra meg újra („Az én nagyszüleim ruténok voltak”, 144., „Mi románok vagyunk...”, 161.). Egyedül a megvilágosodás révén végül mintegy spontán feltörő zsidó identitás nem öltődik ilyen direkt módon szavakba, mintegy azt sugallva, hogy ez az identitás állandóság helyett úton levést, stabilitás helyett „ideiglenességet”, folytonos dinamikát s valamiféle határtarta- lan szabadságot jelent. (Borbély Szilárd: Nincstelenek. Már elment a Mesijás? Kalligram, Pozsony, 2013, 328 oldal, 3000 Ft) 89
