Irodalmi Szemle, 2013
2013/4 - Tóth László: Két (újabb) futam egy nemzedékhez (próza)
felkavaró. Én most mégis arra a hatalmas, hosszú évek során felhalmozott és megszenvedett, keserves személyes tapasztalatokkal alátámasztott és hitelesített emberi tudásra, arra a mérhetetlen emberi tapasztalásra s arra a gazdagon árnyalt és aprólékos gonddal használt-kimunkált nyelvre gondolok, mely most barátommal együtt a sírba szállt. Mely most mindörökre elveszett. Melynek csupán a töredéke tudott megvalósulni Zalabai műveiben, irodalmi-szervező-közéleti tevékenységében, tanári-közművelő- pedagógusi munkásságában, melynek mindez együtt halvány lenyomatát jelenti csupán. így van ez minden ember esetében. Mindig több tudást, ismeretet viszünk magunkkal a sírba: odaátra, mint amennyit itt hagyunk megvalósultan magunk után a földön. Odaátra? Amit magunkkal viszünk, talán a transzcendens létben összegződik? Transzcendentális tudásunk talán ezért lehet olykor alkalmasabb a világ bizonyos szeleteinek, összefüggéseinek a megvilágítására, mert abban a sírba szállt emberi tapasztalatok halmozódtak fel? A Magyar Távirati Irodától átvett hír a Magyar Nemzet 2003. december 29-i számában: „A felvidéki Somorján ötvenöt éves korában elhunyt Zalabai Zsigmond irodalom- történész, író, az Irodalmi Szemle és a Madách Könyvkiadó szerkesztője, a pozsonyi Komenský Egyetem magyar tanszékének tanára, a Magyar Tudományok Akadémia doktora. Zalabai irodalomtörténészként és a szlovákiai magyarság krónikásaként is fontos műveket alkotott, és jelentős szerepe volt abban, hogy a hetvenes években megújult a felvidéki irodalomtörténet-írás szemlélete. (MTI)” Korrekt, pontos fogalmazás. A maga műfajában tökéletes. Akár maga Zalabai is írhatta volna. Barátomat december 31-én, délután egykor temettük. Szilveszter napján. Zsigát valamikor 1967-ben vagy 1968-ban ismertem meg, a frissiben épült Malom-völgyi kollégium valahányadik emeleti szobájában, ha jól emlékszem, Varga Imre vitt le hozzá a tizedikről, ahol akkor már feketén laktam vegyész barátaimnál, mint hozzánk hasonlóan a Pegazust megnyergelni igyekvő ifjonchoz - harmincöt-harminchat éve tehát. Ám e tetemes idő alatt még egyetlenegyszer sem adódott úgy, hogy együtt szilvesztereztünk volna. Zsiga mindig is nagy stratéga s nagy szervező volt, akinek nemcsak a könyvei, nemcsak a művei képezik életműve szerves részét, hanem azok a közösségi építmények: fórumok, rendezvények, tanácskozások, összejövetelek, borozói-sörözői vagy csak valamelyikünk lakásán rögtönzött magán-szimpóziumok is, amelyek ötlete, megszervezése, tető alá hozása igen gyakran Zsiga közösségépítő, illetve közösség-ösz- szetartó buzgalmának volt köszönhető. Ezekre most csak a magánszférából említem példának az ötvenedik születésnapjára a somorjai Baváriába messze földről is sokunkat mozgósító toborzóját 1998. február 15-én, mely tisztes gyülekezetei - a rossznyelvek ellenére sem - egyáltalán nem azért csődítette egybe, hogy ünnepeltesse magát, hanem hogy végre együtt lehessünk, mi, akik akkoriban már oly végzetesen ritkásan 41
