Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASAT - Vincze Ferenc: „Idézlek. S te csak nem is tudhatod" - Tandori Dsidául (tanulmány)
„Idézlek. S te csak nem is tudhatod" 41 a szerzőt. Jelentőségét például éppen abban a kettősségben látja, amit a Költészetregény című munkájának alcímére, a Sírfelirat utolsó sorára hivatkozva, így fogalmaz meg: „A való és égi mása: íme, ismét egy jelentős költő, Dsida Jenő, akinél ez központi tárgy. S nemcsak 1935-ös Sírfelirat-versében, ahol címünk sorát megfogalmazza, de a lángolónak is minősíthető szerelmes-versek, a messianisztikus (igen, küldetéstudatos!) költemények egészen váratlanul előhozhatják bármikor ezt a mindennél fontosabbnak érzett ellentétet.”2 A szerző vissza-visszatérő érdeklődése3 Dsida iránt azonban sohasem válik egyértelmű dicséretté, élesen látja, gyakran verstanilag'1 is bírálja a bravúros formakészségéről elhíresült költőt. Például az Útban a rendeltetés felé költeményt idézve a cím problematikusságát említi meg, majd a szöveg kérdésfelvetésének dilemmájára is rámutat: „Ez szép dolog, de manapság mintha inkább azt kutatnánk, hogyan aprózta szét s el nagy érzelmeinknek már az emlékjeleit is a világ - s miféle világ -, és hogy akár csak annyi is állítható-e jó lélekkel, hogy »biztos érzek, csak nem érzem«?”5 Az egy-egy versbéli megállapítást, megfogalmazást megkérdőjelező Tandori Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Pilinszky János költészetét hozza fel példaként, mint amely lírákhoz hasonlítható a Dsidáé, s az elismerés szavai melletť összességében úgy látja, hogy „Dsida ezzel feltétlenül líránk élvonalában találja meg helyét, ha csak ritkán is a legelső vonalban”.7 Mindezt hasonlatosnak látom Tandori azon törekvésével, melyet Szép Ernő újraolvasása és -értelmezése érdekében megtett. Bedecs László Tandori Szép Ernő* című könyvéről írva állapította meg, hogy „a kulturális azonosságteremtés önreflexív folyamatának megkerülhetetlen része a hagyomány újraértelmezése, a múlt jelenvalóvá tétele, újraalkotása”,'' s ezáltal Tandori új hangsúlyokat kívánt kitenni, „a fő- és mellékszerepeket részben legalábbis másokra osztja, mint a »hivatalos«, tankönyvi líratörténeteket írók”."’ A hagyományértés dialogikus működésének következményeképp - szól később Bedecs megfontolása - „nemcsak Szép Ernő olva- sódik másként Tandori után, hanem Tandori is az általa módosított Szép Ernő életmű tükrében”." Miközben megállapíthatjuk, hogy Tandori megközelítései korántsem tulajdonítanak olyan jelentőséget Dsida költészetének, mint Szép Ernő esetében, az viszont tagadhatatlan, hogy az értelmezések gesztusa a fentebbi példával vethető össze. A szövegelemzések mellett a figyelem és az értékelés jelentős gesztusaként érthetjük azt a folyóiratbeli közlést, mely Dsida-elérintések!2 címmel jelent meg 2011 augusztusában a Tiszatájban. A tizenegy verset tartalmazó ciklus címének második tagja a hagyományértés dialogicitásának kétirányúságát teszi megtapasztalhatóvá: mind Dsida, mind Tandori költészete betöltheti a megszólított szerepét, s ez a mozzanat mindvégig eldönthetetlen marad a szövegek olvasása során. Arra is érdemes felfigyelni, hogy míg az érintések kifejezés közelséget feltételez, addig az elérintések - éppen az el igekötő miatt - már inkább a távolságot hangsúlyozza az előbbihez viszonyítva,
