Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - FORDULÁSOK - Kollarits Krisztina: Nyombiztosítás (Ablonczy Balázs: Nyombiztosítás)
Nyombiztosítás 69 gató két szlovák ágens, Jehlicska Ferenc teológiaprofesszor cs Dvortsák Győző, a „szlov- ják” nyelv apostolának tevékenységét mutatja be, vizsgálva azokat a külső és belső tényezőket is, amelyek döntéseiket motiválták. Bár pontos számadat nem áll rendelkezésre, de általában 350 000-425 000 fő közé teszik a szülőföldjüket 1918-1924 között elhagyó magyarok számát. A menekültügy a korabeli magyar gazdasági és politikai viszonyokat jelentősen befolyásoló tényező volt, történetírásunk mégis viszonylag keveset foglalkozott eddig vele. A Klopacska hív című tanulmányában Ablonczy a Selmecbányáról elszármazott menekültekkel foglalkozik. Ez a mintegy 1800 fő leginkább Budapestre került, ahol saját kulturális egyesületet alakított, intenzív társas életet élt, igyekeztek a régi hagyományaikat megőrizni, így került sor évente a Selmecbánya környéki kisiblyei majálisok megrendezésére Gödöllőn, illetve Monoron. Egy másik tanulmány, a Lesz még kikelet, a magyar kormányzat törekvései szempontjából vizsgálja a felvidéki menekültek helyzetét, beilleszkedési stratégiáját, szervezeteik működését. A kb. 147 000 főnyi, Csehszlovákiából érkező menekülttömeg ugyanakkor nem volt egységes. Különleges helyzetben voltak például a szepesi menekültek, mivel az iskolázott rétegek körében már a dualizmus idején megindult egy jelentősebb elvándorlás a jobb munkalehetőségeket kínáló főváros felé, így az 1920 után alakult szepesi szervezetek élén sem a „Trianon után jelentős státuszsüllyedést elszenvedett értelmiségiek, közhivatalnokok voltak, hanem a nagyon sok esetben karrierjük delelőjén álló, köztiszteletben álló tisztviselők vagy magasan pozícionált értelmiségiek”, s ez komolyan kihatott az újonnan érkezők önképére és beilleszkedési esélyeire egyaránt. A cipszer öntudat „irodalmi hagyományaikra, nyelvi különállásukra és magas városi műveltségűkre hagyatkozva túlélte az impériumváltást és túlélte a helyváltoztatást is”. Nem élte túl viszont az 1950-es évek AVH-jának gondoskodójóakaratát: az állambiztonság emberei ugyanis figyelmeztették a szerda délutánonként a Gellért Szálló cukrászdájában, illetve esetenként magánlakásokon összegyűlő cip- szereket, hogy sürgősen hagyjanak fel tevékenységükkel. Teljesen más szempontból vizsgálja Ablonczy az erdélyi menekültek egy csoportjának, az Alsó-Fehér vármegyéből érkezőknek a történetét, akik közül néhányan saját törvényhatóságot szerveztek Budapesten, igazolásokat adtak ki, hivatalos ügyeket intéztek, a jogfolytonosság fenntartása érdekében. A kötet utolsó három tanulmánya nem közvetlenül a kisebbségi léttel és identitással foglalkozik. A Védkunyhó című azt mutatja be, hogy Eszak-Erdély visszacsatolása után hogyan kapcsolódott össze a magyar pozíció és nemzetépítési törekvés a turizmus fejlesztésével, hogyan vált az Erdélybe utazás divatossá, sőt hazafias kötelességgé, „nemzeti zarándoklattá”, s hogyan alakították ki a különböző útikönyvek és turisztikai reklámok azt az „ar- chaizáló-folklorizáló” képet, amely mind a mai napig vagy inkább napjainkban ismét meghatározza az „Erdély-imázst”. Végül A kikötő alkonya a fiumei magyarok két világháború közötti sorsát beszéli el, míg a Csehszlovák minta című azt vizsgálja, hogy a magyar politikai és szellemi élet mely alakjaiban volt fogékonyság a masaryki demokrácia példája iránt. Ablonczy Balázs legújabb tanulmánykötete elgondolkodtató olvasmány, a „sérelmi politika” helyett egy józanabb, reálisabb nemzeti önismeret felé irányítja olvasóit. (Kalligram, Pozsony, 2011)
