Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - IRODALMI SZEMLE - Szabó Tibor Benjámin: ...és őrizzen meg téged (novella)
SZABÓ TIBOR BENJÁMIN ...és őrizzen meg téged Apád csukott szemekkel, a korlátba kapaszkodva botorkált lefelé a lépcsőn egy reggel. Gőzös fortyogás támadt belül a fénytől, a feje csúszott szét a két falig, úgyhogy inkább tapogatózva, vakon próbálta, amíg lehet. Egy tágas, vidéki ház, téli vasárnap 1993-ban, odalent zajos élet, nem sokkal nyolc után. A konyha felé fordult apád, mielőtt meglátják, tojást, kefirt vett elő a hűtőből, a fűszerek között kotorászott meggyőződés nélkül, ránehézkedett a turmixgépre, aztán leengedett a torkán egy adagot a sárgás, habos löttyből. Mélyeket lélegzett, koncentrált, nehogy elinduljon visszafelé az egész. A szemeit nyomkodta, az arcát igyekezett rendezni. Újra töltött a félliteres pohárba, hóna alá vette a pulton heverő hírlapot, majd a nappali irányába indult. Tudta, hogy úgyse lehet megúszni a társaságot. A lépcső alól ahogy belépett apád a jó nagy szobába, úgy nyílt előtte a tér, a látvány, a réteges mélysége a bentieknek, mint később a dínók völgye a Jurassic Parkban, amikor Malcolmék felnéznek a térképből a terepjáróban. Legalább tíz ember volt a szobában, egyszerre beszéltek, és mindannyian sürgős dologban épp, mutogattak, rohangáltak, pakolásztak. A sok száz éves bútorok, a felfoghatatlan rendetlenség, a könyvek, újságok mindenhol, beszáradt csészék a lemezjátszó tetején, hivatalos iratok halomban az íróasztal sarkán, a színre festett falakon köröndi cserepek meg fémrámás régi festmények. A hatalmas üvegfalon át az udvarról bevágódó reggeli napfény szemcsésen kavargó csíkokat húzott a levegőben. Anyád családja, barátokkal, ismerősökkel. Az istentiszteletre készültek, a keresztelőre, az egyik sarokban mózeskosár, benne gőgicsélt a keresztelendő, akiről apádnak fogalma sem volt, melyik oldalági kicsoda, nem tudta a nevét, ismeretlen baszomka, a szülőket se látta előtte. Nem lehet jól elmondani, mit jelentett apádnak az a ház tizenhét évesen. Mindentől különbözött, amit korábban látott. Félelmetes volt, taszítóan hangos és gyors, idegen minden módon. Az őskáosz testesült benne. Meg más is. A borítás alatti minőség, belső elegancia, az a tanulhatatlan nobilitás, ami belemeszesedik a csontokba, mire felnő az ember. És az iszonyatos szutyok. Szorongott apád ettől a világtól. Aztán szerelmes volt belé. Még később már csak unta, végtelenül, visszavonhatatlanul. Az üvegfal mellett régi szófa állt, egy bárányprém borította, oda ült le apád, az ősz hajú férfi mellé, aki nem tartozott a családhoz, de ismerős volt, sokszor vendégeskedett anyádéknál. És kocsmaszagú volt apád, a gyomrából párolgott, a hajából, a bőréből, de nem tudott ellene tenni semmit, arra figyelt, el ne ejtse a poharat; az ősz hajú a kezét nyújtotta. /logy van, kedves barátom? Felálltak kezelni, aztán vissza, apád a pohárral is intett az öreg felé, Miniszter úr! Nagyapád a szófa előtt,
