Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - SZEMLE - Csehy Zoltán: A Mari hónaljától a magvető imájáig (A Néma éj című CD-ről)
SZEMLE 89 akinek Állatvanbent című kötete (6.) nem jelent nagy újítást pályáján, s nyomába sem ér a korai nagyregényeknek vagy a 2008-as Seiobo járt odalent című elbeszéléskötetnek, a kritika azonban eddig meglehetősen pozitívan fogadta (talán az egyedüli kivétel Darvasi Ferencnek a Bárkaonline-on megjelent, A pusztulás újabb Krasznahorkai-víziója című szigorú hangvételű írása), Spiró György Tavaszi Tárlat cimü, nagy visszhangot kiváltott ötvenhatos regényével (7.) vagy éppen Győrffy Ákos, akinek Havazás Amiens-ben című kötetéről (10.) eddig meglehetősen kevés írás jelent meg, amelyek vagy elragadtatással (Babiczky Tibor a Népszabadságban: „Ha ezek után olyan piszlicsá- rénak tűnő dolgokról kellene szót ejteni, mint az irodalmi kánon vagy az esztétikai érték, akkor azt mondanám, hogy a legnagyobbak közt van a helye”), vagy kifejezetten becsmérlően (Báthori Csaba a revizoronline.com-on: „De mi szúr szemet legelőször? A szövegek formai hevenyészettsége, súlyosan felróható lazasága, egyszersmind hamis mesterkéltsége”) nyilatkoztak róla. SZALAY ZOLTÁN A Mari hónaljától a magvető imájáig A Néma éj című CD-röl A megzenésített vers műfaja sokszorosan is összetett: valamiféle köztes minőséget sugall a költészet és a zene között, ugyanakkor végeredményben a költészet ősállapotát idézi meg, hiszen mint köztudomású, a vers kezdetben csak dalként létezett. Ezt a dalban létezést a magyar költészet is jószerével Balassiig rendületlenül őrzi, hiszen talán csak nála jelenik meg a szövegvers mint új minőség. A megzenésített vers azonban mégsem mindig értelmezhető hagyományosan a dal monolit dallamstruktúrájára felfeszülő szövegként, a legtöbbször erősen dramatizált karakterű jelleget ölt, s ebből kifolyólag a klasszikus zenekultúra évezredes dinamikájú dal-alakváltozatainak számbavételére külön kötetek sokasága sem lenne elegendő. A dal- s a hozzá igazodó megzenésített vers - azonban a populáris kultúrának is eleven része, sőt alighanem uralkodó formája, s így alakulástörténete klasszikus és populáris ütközőterében bontakozik ki. Nem hallgatható el az sem, hogy a megzenésített vers hierarchikus elrendezést sugall: mintha a zene csak a vers értelmi kiemelését lenne hivatott szerényen kiteljesíteni. Természetesen ez nincs így: hiszen a zene sokkal radikálisabban és közvetlenebbül befolyásolja a befogadást, eleve az egész illúzióját keltve komplex világot sugall, míg a szöveg sokszor heteromorf gondolatiérzelmi egységeinek egybelátása időigényesebb. Persze, most a műfaj legtipikusabb eseteire, és nem a zenei kísérletezés radikálisabb gesztusaira gondolok- lásd például Kurtág György Pilinszky- megzenésítéseit, ahol a vers és a zene egyaránt párhuzamosan enigmatikus tud maradni, és a zene sem törekszik arra, hogy megidézzen valami otthonos, ismerős stílust, mely azonnal otthonossá teszi a befogadást: ezekben az esetek
