Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (4) (Napló)
66 Kulcsár Ferenc rajzi és néprajzi érvekre épített, Magyarország igazságát védő beszédét, tudniillik azt, hogy „az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami birkanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá; ennek a nagy eszmének a nevében követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, melyeket tőlünk most elszakítani akarnak, s mi alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi lesz is az”. Mintha a falnak beszélt volna. A magyar békeküldöttséget - fölrúgva minden diplomáciai szokásjogot - fogolyként kezelték, egyrészt vérig alázva tagjait, másrészt megakadályozva, hogy Bethlen Istvánék a sajtó nyilvánosságához forduljanak érveikkel - igy a francia minisztériumnak adták le igazságot kérő irataikat, melyeket ott olvasatlanul a szemétkosárba dobtak. Az ilyen elutasító, rideg, ellenséges, pökhendi és gőgös nagyhatalmi magatartás ellenére is alá kellett írni a „békefeltételeket”, mert ha nem írják alá, még gyalázatosabb dolgok történtek volna, valami olyasmi, amit az ördöggel cimboráló Beneš akart, hogy Magyarországból csak Pest és vidéke maradjon. A magyar kormány csak egyet tehetett - és azt meg is tette! kinyilvánította a világnak, hogy nem a sátáni (főleg cseh és román) praktikáknak és hazugságoknak, hanem a főleg történelmi és gazdasági-stratégiai kritériumokra hivatkozó, nyers erőszaknak kénytelen engedni; mégpedig úgy nyilvánította ki, hogy 1920. június 4-én a dokumentumokat „két jelentéktelen, hatalom és hivatal nélküli személy írta alá, akik sem előtte, sem utána nem játszottak szerepet a magyar történelemben”. Egyikük, Benárd Ágoston az aláíráshoz használt tollszárat utána utálattal eldobta, hogy e nyomorúságos, otromba és ostoba, többek között Közép-Európa Hitler, majd Sztálin általi leigázásának s további 20. századi tragédiáknak az ereklyéje végleg megsemmisüljön. Lloyd George brit miniszterelnök még 1920. március 20-án (!) kelt Fon- tainebleau-i Memorandumában is ezt nyilatkozta: „Sosem lesz béke Délkelet-Eu- rópában, ha minden most létrejövő kisállam határain belül jelentős magyar népesség marad. Ezért a béke irányadó elve az legyen, hogy amennyire emberileg csak lehetséges, a különböző népek tartozzanak az anyaországhoz. Ennek az emberi szempontnak elsőbbséget kell élveznie a stratégiai, gazdasági vagy közlekedési megfontolásokkal szemben.” Pár nappal később még hozzátette: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint a barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak vagy a szerbeknek, ha a nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk.” Mindhiába. A szlovákok „ragaszkodtak” hozzánk, magyarokhoz, így történhetett meg például, hogy az akkor 122 000 magyar, 3000 német és 500 (!!!) szlovák lakost számláló Csallóközt Csehszlovákiához csatolták. Az elmúlt 90 év alatt aztán kiderült, hogy a szlovákok nem a Csallóköz magyarjaihoz, hanem magához a Csallóköz gazdagságához ragaszkodtak. Ezért történt meg 1945 után a magyarok ki- és áttelepítése, és szlovákok betelepítése a Csallóköz városaiba, Dunaszerdahelyre, Somorjára, Nagymegyerre, Gútára. Ez a történelmi igazság a „ragaszkodásról”.
