Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Szavak a borostyánkőben (Győrfy Ákos Nem mozdul című kötetéről)
70 KÖNYVRŐL KÖNYVRE képekkel („Megáll a mézben a kanál”, „a mézben bogár”, „a mozdulatlan bogár", „Ujjam / a mézben, akár egy múmiáé, / olyan") váltakoznak. Az állandó átalakulásban lévő természet végül eljut a végállomáshoz, a tartóssá konzerválódott formához: a mézbe ragadt bogár képe a borostyánkövekben sokmillió évvel ezelőtt foglyul ejtett s máig eredeti formájában fennmaradt rovarmaradványokra emlékeztet, ahogy a múmiákra való utalás is a pusztulással való dacolást idézi fel. Hasonló történet jelenik meg a Pereg el című versben, melyben egy porladó denevértetemet hasonlít a narrátor egy régi újsághoz: „Mint nagyapám régi újsága, Az Est / kilencszázharminchatos évfolyama, / úgy mállik darabokra” (50.). Itt azonban hiányzik a megmaradás ígérete, a mozgással, a változással való dacolás lehetősége. Átveszi a helyét a pusztulás poétikája, aminek keretén belül a táj és a nyelv kell hogy emlékezzenek (lásd: A völgy emlékei, 30.). A paradicsomból való kiűzetés, a szavak és a beszéd megértésére tett kísérletek kilátástalanságát jelképezi az imádkozásra való képtelenség, ami két versben is megjelenik: „Imádkoznipróbálok, elrontom. Elj'elejtettem imádkozni. / Újrakezdem, eltévesztem megint" (Capodistria, 74.); „Nem tudja, hogyan kell / imádkozni” (.Messze alszik, 95.). Látni tehát az aranykort valahol a valóság fátylán túl, de elérni lehetetlen. A valóság fátyla azonban olykor fellebben, s mitológia és realizmus szabadon keverednek: zöld istenek és igéző tekintetű angyalok, sötét ördögök és hegylakó tündérek az egyik oldalon, szenny, mocsok, rothadás a másikon. Szakrális és banális olykor egészen meghökkentő találkozásai: „Az angyal illata, ahogy felülről betör. Birkaszaros dűlőutak, / sárgarigók" (Messze alszik, 95.). Ez a bizonyos feldolgozhatatlan egyensúlyhiány pedig az én kiüresedéséhez és lelki ingatagsághoz, állandó mélabúhoz vezet. A kiüresedettség helyenként kétségbeesett iróniába csap át, mint a már idézett Messze alszik című költeményben: „Az van, hogy ül / a nyárfa árnyékában, cigarettázik, és közben a Semmi / a lábujjaiból indulva lassan kúszik fölfelé a testében, / Semmi különös" (95.). Az efféle irónia nem túl gyakori ugyan Győrffynél, annál hatásosabb és megrendítőbb, amikor felbukkan: szinte arcul csapja az olvasót. Helyenként azonban a szerző óhatatlanul átesik a ló túlsó oldalára: túl sokat akar mondani, túl súlyos akar lenni. Nem könnyű megbocsátani olyan kilengéseket, mint hogy egy leíró versszakot a szerző ezzel a mondattal indít: „Szép" (Négy őszi darab, 85.). Szintén túlzónak találtam, amikor egy szétzúzott gerinccel tekergő sikló" maga lesz az „igazság” (Akutagava noteszéből VIII., 43.). A szerző egyébként tárgyilagos, visszafogott beszédmódja ezeken a helyeken szembeszökően elfogulttá válik, s ez a hevesség nem igazán hasznos a szövegekre nézve. A hasonló egyenetlenségek azonban a szerző állhatatosságát is jelzik: Győrffy Ákos költészete egyedülállóan merész a kortárs magyar lírában, hiszen minden trenden és divatos irányzaton kívül áll, valahogy úgy, mint azok a szerzők, akik mestereinek tekinthetők, Beckett-től Krasznahorkaiig. Győrffy Ákos valamiféle szakralizált tájköltészeten keresztül fedezi fel újra a vers manapság gyakran háttérbe szoruló
