Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A rokonok sátántangót járnak (Grecsó Krisztián Tánciskola című kötetéről)
73 KÖNYVRŐL KÖNYVRE A rokonok sátán tangót járnak (Grecsó Krisztián Tánciskola című kötetéről) Grecsó Krisztián Tánciskola című regényének mesélőjét egy szép gömbölyű, büszke pocakkal bíró, kiélt arcú, borvirágos orrú úriembernek képzelném, aki épp végzett egy kiadós tányér pacallal, kortyol utána egy félhörpintésnyi szilvóriumot, majd nagyot szusszanva hátradől, hogy meginduljon belőle a meseáradat: klasz- szikus anekdotázónak tehát. Ez a megközelítés persze durván leegyszerűsítő, s nem helytálló, ha figyelembe vesszük, hogy a regény egyik alapkonfliktusa éppen két teljesen eltérő hang vetélkedésén alapszik (ahogy erre a fülszöveg is felhívja a figyelmünket, a regény többek között egy dilemma regénye). Az egyik hang, az egyik vonulat minden tekintetben igazodik a regény színteréhez, a hatalmas, tágas, beláthatatlan Alföldhöz a maga kényelmes, hosszan indázó, messzire nyúló mondataival. Ez a vonulat a regény negatív főszereplőjének, Szalma Lajosnak, a „sátán tánctanárának” vagy ahogy a leggyakrabban emlegetik a regényben: a „nagy karmesternek” a vonulata. A másik hang a fiatal, önmagát és jövőjét kereső-alakítgató jogászgyakomok, Voith József hangja, amely tele van zaklatottsággal, malíciával, szarkazmussal. A regény olvasása közben azonban hamar rádöbbenünk, hogy a szerző erőssége inkább az előbbi hang megformálásában rejlik, s Szalma Lajos, akármennyire is negatív és visszataszító jellemű, mégis sokkal érdekesebb, mint a tulajdonképpeni főszereplő, Voith József. A tanítvány mindvégig megmarad a mester árnyékában. A szerző már a címben jelzi, hogy nevelődési regényre készüljünk: Tánciskola, ahol a tánc (az elcsépelt metafora itt aligha megkerülhető) maga az élet. A zene és a tánc motívumai gyakran visszatérnek a regényben, méghozzá általában kulcsfontosságú helyeken: rögtön a kezdésnél, amikor Szalma Lajos kezében a permetező zenegéppé változik, a feketevárosi mulatságban, amikor Jocó tanúja lesz apja táncának a cigány lánnyal, aki végül is az ő (Jocó) sorsában is döntő szerepet játszik, illetve a regény legvégén, amikor Jocó és a mozgássérült Judit a templomba tartva táncra perdülnek a jeges utcán. A cím emellett utalás lehet Krasznahorkai László Sátántangójára, amely szintén az alföldi vigasztalanságot ábrázolja (a két, merőben eltérő jellegű és fajsúlyú regény közti párhuzamok azonban ennyiben ki is merülnek). A történet Voith József (a szövegben szinte mindenütt Jocóként szerepel, ezzel is hangsúlyozandó zöldfülűségét), a frissen végzett, huszonnégy éves jogász meglehetősen mozgalmas fél évét meséli el, a nyár végétől kezdve karácsonyig, amibe belefér a szüzességének elvesztése, új munkahelyére való belépés, futó ka
