Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - EMLÉKEK, ÉLMÉNYEK - Koncsol László: Nyolc az ötvenből
EMLÉKEK, ÉLMÉNYEK lan tündére, civilben titkárnőnk mesélte egyszer, hogy az első szám előállításához szükséges anyagokat, géppapírt, szalagot, tollakat, ceruzákat, indigót, borítékokat, radírt és nem tudom, mi mindent a saját pénzén vásárolta össze.) A kiadóban hozzám került kéziratok már első közlésük előtt sikerrel vették a Szemle és a szépirodaimat közlő egy-két lap szerkesztői akadályát, átmentek a rostán, s mint felelős szerkesztőnek viszonylag kevés érdemi munkám akadt velük. (Néhány kivételt említhetnék, de most hagyom őket.) A könyvkiadás eleve konzervatívabb a lapszerkesztésnél, az akkori bürokratikus és műszaki feltételek között négy-öt év is eltelt, mire a Szemlében először közölt vers vagy próza a könyvesboltig elvergődhetett; mi a kiadóban csak messziről követhettük a Szemle fürge evezőcsapásait, stílusosan fejlesztve tovább a képet, a kiadó a Szemle farokvizén evezett. Amikor a kiadóban dolgoztam, s az 1956 utáni idők légkörében fogant anyagokat szerkesztettem, a Szemle már az 1968 előtti folyamatoktól ihletett munkákat közölte. Pozsonyba kerülésem és 1968 augusztusa között mindössze öt év és három hét pergett le, három a kiadóban, kettő a Szemlénél Dobossal, Tőzsérrel, Sára asz- szonnyal, Jakab Istvánnal, Csáder Lászlóval és a komáromi nyomdával, s ez az idő a történelemben, ha a dolgok rendben folynak, szinte semmi. Akkor viszont, a mienkben egyebek közt egy kisszámú, de széptanilag erős új nemzedék, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél c. antológiákban összeverődött leányok és fiúk irodalmilag fontos korszaka gombolyodott le. Ők már főképp az Irodalmi Szemle neveltjei voltak, leginkább és meghatározólag Tőzsér szerkesztő úr foglalkozott velük, s munkájához én asszisztáltam. Antológiájukat Tőzsér szerkesztette, majd nekem jutott a szerep, hogy az ellenük gerjedt-gerjesztett támadásokat gyönge erőmmel és képességeimmel, amennyire lehetett, visszaverjem. Nálunk az „öregek” sportot űztek a „fiatalok” ledorongolásából, s nekünk jutott nemcsak a támogatói, hanem a védelmező szerep is, akik a Szemlét szerkesztettük. Dobos bennünket vett magához lap- szerkesztőnek, előbb Tőzsért, majd 1966 nyarától engem, mi pedig az új főszerkesztővel, Dubával, miután Tőzsér kivált triumvirátusunkból, Zalabait, majd a leghangosabban támadott ifjú költőt, Varga Imrét. Kiválásommal, 1975-től Tóth László és Kulcsár Ferenc dolgozott a lapnál, de egy affér ürügyén kimarták őket, elsősorban Tóth Lászlót és Varga Imrét az irodalomból, s mindketten Budapestre menekültek. Varga Imre éveket várt első kötetének kiadására a Madáchnál; a hatalom egyik taktikai módszere a neki valamiért nem tetsző személy fárasztása volt. Tóth a rendszerváltás után visszajött, Varga odaát maradt. Zalabait előbb a Madách szippantotta föl, majd némi problematikus kitérővel, a somorjai tájház vezetői posztján át a pozsonyi egyetem magyar tanszéke. Kiváló lapszerkesztő volt, mozgékony elméje tele volt jobbnál jobb építő ötletekkel. Egy kicsit Tőzsérre emlékeztetett, aki hetente nyitotta ránk a redakció ajtaját, mondván: „Van egy koncepcióm!” Meghallgattuk, s főnökünk, Dobos válasza ez volt: „Csináld meg!” Rengeteg jó irodalmi és társadalomtudományi ügy éledt így meg a Szemlénél. Számomra a könyvkiadóban, de jórészt a lapnál eltöltött évek is inkább csak
