Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Hogya György Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról ÉN: Tény, hogy a legnagyobb gondot a történet látszólagos elmondhatatlansága jelentette nekem. Egy különös ambivalenciának köszönhetően minden késztetésemnek ellent mondott egy megmagyarázhatatlan érzés, amely idegenkedve óvott attól, hogy József gróf narratív szerepébe bújjak, másrészt épp ebben az időben jelentkezett egy addig rejtett, ími kívánó másik énem is, amely viszont kompromisszumok nélküli érvényesülést követelt. Ez utóbbi (írói) énem létezését sejtettem már, hiszen a lelkemben jelentkező, nehezen körülírható fájdalom — amihez csak a csonkolt végtagok helyén jelentkező viszkető sajgást hasonlíthatnám — megelőlegezte e het- eronim születését. Persze, e kettős tudat felismerése előtt — amikor még a legvis- szafogottabb létformát választottam — is kísértett valami ősi tudatosság, amely ott dobolt bennem, valahol mélyen, alig hallhatóan, ám elég határozottan ahhoz, h~ ogy elnyomjon minden álszent és kiforratlan érvet, valamint minden kínzó lelkiis- meret-furdalást. A hirtelen nyakamba szakadt felismerések újabb és újabb gondolatokat ébresztettek bennem, és rákényszerítettek arra, hogy elgondolkozzam a Por- phyrius néven jelentkező másik énemmel szembeni adósságaim felett. Ugyanakkor szerettem volna utánajárni a lelkemben addig dúló zűrzavarnak is, amelyet — talán épp e látens megosztottság miatt — az ösztönök Szküllája és a vágyak Kharübdisze közötti követhetetlen csapongás jellemzett. Azt kellett megállapítanom, hogy Porphyriusom jelentkezése ugyanolyan ambivalenciát váltott ki bennem, mint a József grófról szóló történetnek a megírása. Hiszen minél többet gondolkoztam új írói alakmásom természetén, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy létét pusztán a kételynek köszönheti, s ha lett is volna okom örülni eme látszólagosan önálló vitapartnernek, ezt az örömöt azonnal beárnyékolta az egy időben egy testet kitöltő kettőségünk gondolkodásának feltételezett korlátoltsága. Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, hogy teret adok neki, sőt mi több, épp ebben az írásban, hiszen a magányom teljessége a bennem lappangó művészet teljessége is egyben, amelynek szüksége van valamiféle párbeszédre, még akkor is, ha társaim rég meghalt személyek vagy éppen egy heteronim. Ezek a személyiségek méltó társaim voltak a kopár hegyen vagy az őszi lombhullásban tartott magányos sétáim során, és segítettek megakadályozni, hogy képzeletem csapongása elmélyít
