Irodalmi Szemle, 2006
2006/11 - Aich Péter: Hangverseny (elbeszélés)
Aich Péter mondván, hogy ő még magasabban lakik, igaz, némileg kicsi a lakása, na de szebb távlatokat nyújthat, csakhogy a részletek, ugye, Rigó Pál lakása mégis közelebb van az újjáépülő hídhoz, nyugtatták, nincs is mindenkinek távcsöve. Szóval telt-múlt az idő, s megépült a híd, vagyis jobban mondva újjáépült, szinte rekordidő alatt, dicsekedett Kakas Alfonz, az eredeti tervek, igaz, jóval rö- videbb idővel számítottak, némi gondok adódtak ugyanis az isten tudja hány éves tervvel, s nem lehetett már átkozmetikázni sem, ezt azonban már senki sem hangoztatta. Ettől függetlenül Rigó Pál uram lelki szemeivel még mindig a csonka hídfőt látta, mintha nem tudná megszokni az újat. Érdekes, mondta Ernő barátjának, holmi nosztalgia búvárkodik bennem, s nem tudom, mit keres, bár ne szólna belőlem a próféta. Pedig milyen jó, mondta Pinty Ernő, most már átmehetünk, furcsa, hogy idáig eszembe sem jutott, sajnos nem nagyon figyeltem, amikor nagymama mesélt erről, most pedig már olyan kíváncsi vagyok, milyen az ott, állítólag már meg is hívtak egy hangversenyre, János valami előzetes megállapodást említett, nagy dolog ez, hiába. Persze, persze, mondta Pali, de tudod, hogy is mondjam, szóval nem tudom, valahogy izé, és - tette hozzá aggódva - vajon hol fogunk föllépni, miközben szeme fölvillant, mint aki döntő érvet talál, hiszen ott, amint látod, kizárólag földszintes épületek vannak, s mindegyik olyan, mintha ólak volnának, csak egyetlen emeletes ház létezik, az is a Kakas Alfonzé, ott viszont aligha, pláne nem az emeleten, Pulyka Flóriánt daruval kéne odaemelni. Állítólag szabadtéri színpadot építenek, András mondta, jegyezte meg Pinty Ernő. Meglátjuk, vélekedett Rigó Pál, meglátjuk. Engem akkor is érdekel, izgult Ernő, mintha máris lámpaláza volna, mert architektúrában azok ott idáig, szóval, ez a hídfő is, ugye... Hm, fejtette ki nem túl bőbeszédűen véleményét Pali, hm. Hát igen, hagyta rá Ernő. A hangversenyre, amint véglegesítették az időpontot, természetesen a rájuk jellemző lelkiismeretességgel készültek. Nem volt könnyű, mert előbb a hídépítés, a befejező munkálatok, a környék csinosítása, csupán ezután kerülhetett sor a próbára, mit meg nem tesz az ember a szebb kilátások reményében. A régóta kialakult ellenségkép lebontása sem egyszerű, ez világos, s most itt az alkalom, élni kell vele, győzködték egymást, mindent meg kell próbálni, bevetni az utolsó erőtartalékot. Voltak ugyan disszonáns felhangok, a túlsó oldalon, éppenséggel nem hízelgő tónusban, a szószólója ezeknek egy bizonyos Varjú Miksa nevű, Fecskéék számára nem föltétlenül pontosan körvonalazható egyén volt, aki ugyan Kakas Alfonz föltétlen híve lévén hangosan pártolta a híd építését annak idején, most viszont azt hangoztatta lekicsinylőn, ezek a kolibrik, ugyan mit tudhatnak hozzánk képest, a hídépítés oroszlánrésze a mienk, tulajdonképpen minket illetne meg, hogy elsőként átmenjünk, nem őket, meg ehhez hasonlókat. Kakas Alfonz ezt nem kommentálta, mindenesetre hír erről nem érkezett, föltehetően nem fontos alak ez a Varjú, vélekedett jóhiszeműen Pinty uram. Ám az utolsó egyeztetésnél mégis szóvá tette ezt Fecske János karmester, mire Kakas úr csak legyintett, semmiség az, kérem, nálunk demokrácia van, mindenki elmondhatja a véleményét, nem befolyásol ez sem
