Irodalmi Szemle, 2006
2006/7 - Pomogáts Béla: Az irodalomnak vállalni kell az értékek pluralizmusát (esszé)
Megőrzendő hagyományok lép fel, mint az úgynevezett posztmodern. Mindez igen szemléletesen nyilvánult meg azoknak a szellemi küzdelmeknek a nyomán, amelyek az 1999 őszén rendezett Frankfurti Könyvvásár hazai előkészületeit kísérték. A frankfurti programot övező, nemegyszer szenvedélyes vitákban valójában értékrendek: irodalmi kánonok vetélkedése és összecsapása következett be, és a kánonok képviselőinek érvelési rendszerét figyelve azt a gyanút sem háríthatjuk el magunkról, hogy az elvi köntösben fellépő szellemi küzdelem mögött különféle irodalmi csoportok: „szekértáborok” érdekérvényesítése húzódott meg. A „konzervatív” jelzővel minősített (én inkább hagyományosnak nevezném) irodalomkritika nemegyszer valóban jogosan kívánta, hogy irodalmunk olyan hagyományai és értékei is előtérbe kerüljenek, amelyek például Illyés Gyula és Németh László, Juhász Ferenc és Nagy László vagy Sütő András és Kányádi Sándor nevéhez köthetők. Másrészt a posztmodern irodalomkritika is némi joggal hivatkozott arra, hogy a nyugati világban ma Kosztolányi, Márai Sándor és Ottlik Géza vagy a kortárs irodalom táborából Nádas Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László és Kertész Imre munkásságával lehet az irodalmi közvéleményt megszólítani. Az egymástól eltérő és egymással küzdő értékrendek, irodalmi kánonok mára teljes mértékben kifejlődtek, egyeztetésükre és közelítésükre nincsen igazán sok esély. Mindez rombolhatja a magyar irodalmi kultúra belső értéktudatát, és tovább mélyítheti ennek a kultúrának a belső ellentmondásait, felerősítheti az irodalmi é- let megosztását és a „szekértáborok” közötti küzdelmeket. Az egymástól elütő értékrendek versengését és küzdelmét érinti az irodalmi kánonokat, illetve a kánonképzést övező vita. A posztmodern irodalomteoretikusok véleménye szerint a jelenkor irodalmi kánonja azokat az alkotásokat állítja előtérbe, amelyek az emberi személyiség válságát, esetleg felbomlását és megsemmisülését mutatják be, illetve azokat, amelyek szövegszerűségükben hoznak létre esztétikai értékeket. (A két törekvés különben egymással szorosan összefügg: amidőn az alkotó személyiség kérdésessé válik, marad a puszta nyelvi textúra: a szöveg.) Velük szemben (és ez nem jelent okvetlenül konzervativizmust vagy maradiságot) többen is állítják, hogy azok a törekvések és müvek is részei a jelen irodalmi kánonjának, amelyek éppenséggel a személyiség fenntartását, a személyiség közösségi erőterének védelmét kívánják szolgálni. A szövegközpontú, a személyiségelvet elutasító esztétika mérlegén olyan klasszikusnak tekintett magyar írók is könnyűeknek találtattak, mint Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Nagy László vagy Sütő András, és természetesen nem mindegy, hogy milyen teoretikus és kritikai csoportok (személyek) alkotják meg, alakítják ki a kánonokat, amelyek végül is nem a természeti törvények egyértelműségével érvényesülnek, hanem elméleti konstrukciók vagy (kedvezőtlenebb esetben) irodalompolitikai elhatározások nyomán. Valójában a kánonok és a kánonalaktók dialógusára volna szükség annak érdekében, hogy egyetlen valóságos szellemi érték: az „irodalmi nemzet” egyetlen értéke se rekesztődjék ki a kanonizált minőségek közül.
