Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Duba Gyula: Mednyánszky (esszé)
Mednyánszky mór kietlenség és valamiféle kozmikus súly, mely a világra nehezedik. Más, mint a hegyek nyugalma, ám nem kevésbé elemi adottságnak tűnő és monumentális. Lelke van a tájnak, talán kevésbé tragikus, mint a hegyvilágé, de nyomott hangulatú, s a hangulat mélyén drámaiság feszül. Hegyvilág és rónaság! Mednyánszky színérzékelésében és festői látásában Kárpát-medencei teljesség érvényesül! Valamiféle reneszánsza bontakozik a gondolatnak, hogy az emberré válásban és népi jellemben a tájnak szerepe lehet. Mintha lelke lenne a természetnek s a tájnak spirituális ereje, amely képes formálni és meghatározni lakói lelkületét. Környezetünk nemcsak kulisszája életünknek, hanem tanítója is, alakítója érzékelésünknek, éghajlati törvényei és tagoltsága folytán, keménysége súlyával vagy látványai misztériumával, sajátos valóságával morális és esztétikai értékeket, látomásos képzeletet és szépízlést ültet belénk. Mednyánszky életművének is döntő vonása, hogy az egykori felső-magyarországi táj nevelte! S a látványon túl az a sorsélménye is, hogy ez a táj a történelmi folyamatosság hordozója, és a múlt iránti érzékenységre késztette őt. Gyerekkorának és fiatal éveinek helyszínei: Beckó és Nagyőr! A híres-hírhedt várrom és kastély Trencsén közelében, és a Szepességben a nagyőri ősi Mednyánsz- ky-vár és -kastély. Két ősi fészkük, Beckó „stiborida” örökség, ahol a festő született, míg a másikat I. Ferdinándtól kapta jutalmul egy törökverő Mednyánszky-ős. A táj pátoszához, fenségéhez tehát a nemzeti történelem „fensége” társul! Az Alföld, a magyar róna eszményét Petőfi úgy beépítette a nemzettudatba, hogy már-már szimbólumává vált a magyar földnek. Az erdélyi havasok világát regényírók tárták elénk, Tamási Áron, Nyíró József nyomán már-már mitikus élettere a székelységnek. A felföldi hegyvilágnak, a Tátrának festői vannak, Mednyánszky mellett Katona Nándor, Szepesi Kuszka Jenő, Palugyai Zoltán, a szlovákoknál Martin Benka. Az erdélyi havasokon egyszerű emberek laknak, székelyek élnek elemien és egyszerűen hősies életet, ott küzdenek sorsukkal csodák és misztikus természeti jelenségek közepette, legendák és nemes emberi sorsok földjén. A Felföldön Benka inkább a színes népéletet festi, Mednyánszky azonban a roppant méreteiben mutatkozó és rideg fenségében egyedülálló természetet örökíti meg, melynek tragikuma mellett szinte elvész az ember. Igen, a zord északi hegységeket, a hófödte csúcsokat, a beláthatatlan rengetegeket és tiszta hegyi tavakat (tengerszemeket), a magányos szirtek várromainak világát és a szűk völgyekben rohanó patakokat, szurdokok közt igyekvő folyókat Mednyánszky művészete hozza a nemzettudatba. S egyben sajátos lelki elemeket és érzésbeli viszonyulást: a zord fenség bámulatát - Petőfit, tudjuk, nem hatotta meg! -, de szorongást is, miszticizmusra való hajlamot, mely a tarajos csúcsok közé zárt világ átláthatatlanságából és sejtelmeiből ered. S mindezzel az együttérző emberségnek olyan nagyvonalúan szolidáris példáját, amely a nehéz természeti körülmények között élő népek tulajdona. Mert a hegy nemcsak fenség, hanem akadály is, a zártság és megközelíthetetlenség, a magány záloga, s a rengeteg erdő sem csupán buja zöld tömeg és szemet pihentető szépség, hanem sejtelmes félhomály, nyugtalanító halk roppanások, szó-
