Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - KÖSZÖNTJÜK A HETVENÉVES POMOGÁTS BÉLÁT - Fónod Zoltán: ...a forrongások korát éljük... (beszélgetés)
Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtudóssal tót, olyan írók, mint Ady Endre, Babits Mihály, Krúdy Gyula, Illyés Gyula, Németh László, Kós Károly, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Juhász Ferenc, Sütő András és még nagyon sokan. Úgy gondolom, át tudtam élni és meg tudtam érteni azt a szellemiséget, amelyet a Nyugat három nemzedéke, a „klasszikus” avantgárd (Kassák Lajos és köre), a népi irodalom, az Újhold köre, a második világháború utáni szellemi megújulás irodalma kínált, be tudtam fogadni természetesen a határon kívül kifejlődött kisebbségi és nyugati magyar irodalmat is, sőt a „posztmodern”-nek nevezett literatúra igen sok eredményét (például Esterházy Péter, Nádas Péter, Krasznahorkai László, Lengyel Péter, Grendel Lajos munkásságát) is. Azt azonban észreveszem magamon, hogy a legújabb törekvések már kevésbé érintenek meg, nem is vagyok közöttük otthonos: értsék meg és értelmezzék ezeket a fiatal irodalomkritikusok. • A modern irodalomelméleti felfogás szerint „a nyelv szavai közvetlenül sohasem a valóságot érik el, hanem mindig csak a kommunikációs partnert ” ezért „ a műalkotás kijelentései sem a valóságra vonatkoznak, hanem csupán az értelmező közösségek alkotta kulturális egységben érvényes cselekvési és kommunikációs rendszerekben nyernek jelentést”. E szerint „az irodalmi szöveg egyetemessége... nem a világra-, hanem a kommunikációra-vonatkoztatott-ságában érzékelhető”. Kulcsár Szabó Ernő szavai ezek. A „ világszerű” és a „szövegszerű” dolgában mi a személyes véleményed?- Valójában az, amit Kulcsár Szabó Ernőtől idézel (akit különben nagyra becsülök és személyesen is kedvelek, a modern magyar irodalomról írott 1993-as könyvéről igen elismerő bírálatot jelentettem meg annak idején!), az egy korábban is szélesebb körben elfogadott igazság kissé kacifántos „posztmodern” megfogalmazása. Azt mindig is tudtuk, hogy az irodalmi alkotások nem olyan módon ábrázolják vagy fejezik ki a valóságot, mint a mindenképpen szigorú objektivitásra törekvő tudomány, hanem egy „értelmező közösség kommunikációs rendszerében nyernek jelentést”. Tudta ezt például az európai irodalom történetéről képet adó Babits Mihály vagy a magyar irodalom történetét író Szerb Antal is, csak erről a tudásáról kevésbé kifonomult „metanyelven” adott számot. Azt akarom mondani tehát, hogy nekem ezzel a „posztmodern” irodalomtudományi kommunikációval és „metanyelvvel” semmi bajom, csak éppen jobban szeretem az értelmezésnek és a beszédmódnak azokat a hagyományait, amelyeket például Babits Mihály és Szerb Antal, vagy hogy szélesítsem a kört, Halász Gábor, Cs. Szabó László, Keresztúry Dezső, Komlós Aladár, Bóka László és Sőtér István képviselt, amelyet az én közvetlen szakmai és baráti környezetemben Béládi Miklós, Bodnár György, Tamás Attila, Kenyeres Zoltán, Rónay László és Görömbei András használ(t). Vagyis igen nagy fontosságot tulajdonítok annak a hagyományos felfogásnak, a- mely értelmében a magyar irodalom mindig is a nemzeti élet „tükre” és „letéteményese” volt, azaz ebben az értelemben inkább „világszerű”, mint „szövegszerű”,
