Irodalmi Szemle, 2003

2003/10 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Popély Gyula: Edvard Beneš párizsi szereplései 1916-1919-ben (tanulmány)

Edvard BeneS párizsi szereplései 1916—1919-ben

háromórás beszédben ismertette kormánya igényeit és indokolta meg azok jogszerűségét. Előadásában határozottan ragaszkodott a cseh történelmi államjog tiszteletben tartásához a cseh, morva és sziléziai tartományok vonatkozásában, függetlenül az a- zokban élő többmilliós nagyságrendű német és lengyel népesség aspirációitól. Magyarországgal kapcsolatban azonban már hallani sem akart a történelmi államjog figyelembe vételéről, és magabiztosan kijelentette: „Szlovákiát” a csehszlovák állam részének tekinti, és erről senkivel sem hajlandó vitába bocsátkozni.

Benes a legképtelenebb — helyenként már abszurd — érvekkel igyekezett alátámasztani kormánya területi igényeit. Állítása szerint az észak-magyarországi területek — az ő szóhasználatában Szlovákia — egyszer úgymond már részei voltak egy nagy csehszlovák államnak, amelyet azonban a magyarok ezer évvel ezelőtt meghódítottak. Benes fejtegetései szerint a magyarok leigázták ugyan e területek őslakóit, de teljes elmagyarosításuk századokon keresztül sem járt sikerrel. Benes még arra a trükkre is képes volt szóban forgó beszédében, hogy a X. századi „Szlovákia” határait is megrajzolja, természetesen az aktuális csehszlovák területi igényekkel összhangban. „Szlovákia északi határait a Kárpátok adták, déli határa a Duna volt; a Duna déli hajlásától a Tisza folyóig részben természetes, részben mesterséges határ határolta” — ámította a győztes antanthatalmak vezetőit az ügyes szemfényvesztő.15

Miután így „megrajzolta” a X. századbeli „Szlovákia” határait, Benes kijelentette: „A Dunának mint országhatárnak a kérdése nem tehető vita tárgyává (...). Szlovákia mindig dunai ország volt.” Sőt mi több: „A magyar betörések idején a szlovákok egész Pannóniát elfoglalva tartották.” Lám ezen idillikus állapotoknak vetettek véget a magyarok, akik úgymond a „szlovák népességet felnyomták a környező hegyekbe”.

Az is a benesi trükkök közé tartozott, hogy az igényelt magyarországi területeken mindössze 650 000 magyar nemzetiségű lakosról beszélt, de ehhez mindjárt azt is hozzáfűzte, hogy még ezután is mintegy 450 000 „csehszlovák” marad a területileg leredukált Magyarországon. Az sem volt akármilyen mutatvány, amit a kárpátaljai ruténekről mondott. Megfellebbezhetetlen biztonsággal kijelentette róluk, hogy nyelvük csupán a szlovák nyelv dialektusa. Állítása szerint persze a rutének is ki akarnak válni a magyar államból, a legkézenfekvőbb lenne tehát mindjárt Kárpátalját is Csehszlovákiához csatolni autonóm tartomány formájában, miáltal megvalósulna a csehszlovák és a román állam területi érintkezése. Hasonló módon a csehszlovák-délszláv közös határt is létre kell hozni egy nyugat-dunántúli korridorral, mivel ez valamennyi utódállam közös érdeke.16

A Benes által Párizsban követelt országhatár csehszlovák fennhatóság alá juttatta volna - a később ténylegesen megítélt területeken kívül - Vácot és az egész Dunakanyart, a salgótarjáni szénmedencét, Miskolcot, Sátoraljaújhelyt és a tokaji borvidék jelentős részét, valamint a Dunántúlon a csehszlovák-délszláv korridor é- szaki felét.17