Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - Zalabai Zsigmond: Magyarnak lenni... (Egy kötet utószava)
Magyarnak lenni... tak olyan kegyetlenül a háborúban, mint a határvonalat meghúzó ceruzát Magyarországgal kapcsolatban.” Az említett vélemények tükrében lélektanilag és „nemzetlélektanilag” talán érthető Sajó Sándor irredentizmusa. Ehhez azonban hozzátenném: Kosztolányi Dezső is megírta a maga ország- és nemzetsirató versét, Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben címmel - ám irredenta felhangok nélkül. Sajó azonban nem volt Kosztolányi: nála a megrendítő sikoly helyett gyakran átkok, szitkok, faji szólamok csúsztak ki a ceruza alól. Ugyanakkor leszögezendő: nem is írt annyi bántóan irredenta verset, mint ahogy azt a róla szóló irodalomtörténeti kézikönyv és nyomában a lexikonszócikkek visszhangozzák. Nemzetsirató verseinek java része egyszerűen: magyarságvers, a jogtalanul elszenvedett kínok kiéneklése, szociálpszichológiai rögzítése. Ez a konzervatívnak nevezett költő az egykor a konzervatívok által dühödten támadott, magyartalannak bélyegzett Adyval, A szétszóródás előtt vízióját megálmodó Adyval is azonosulni tudott a nemzetvesztés fájdalmában: „És én vagyok és nem ti vagytok/ Keservben Adyval rokon” - írta a Szomorú bizakodásán. Egyéb, eddig nem említett verseiben a nemzeti önostorozás, az önvád, a „hervadó hit”, a „dermedt öntudat”, az elégikus hangvétel szólal meg; mívesebbek ezek a költeményei, mint a nyersen „trianozók”; néhány közülük- például a Mohács után, a Budapest angol valcert lejtő úri társadalma ellen írott Farsang, a tárgyias-leíró allegória, A haldokló gallus, a „Nem, nem soha!” irredenta jelszót magával a sírba vivő, kritikus-önkritikus A magyar holló, az önironikus, helyenként abszurd A vén bolond, amelyben Sajó a falu bolondjának szerepébe illeszkedve, a tragikumot tragikomikummá oldva siratja országát, népét s népsirató önmagát - Sajó legérettebb költeményei közé tartoznak. Nincs bántó irredenta élük az említetteknél valamivel halványabb verseknek sem: így ballagunk a magyar úton, Riasztó, Bűnös magyar töredelme, Magyar ősz, Gyászmagyarok, Mi vagyok: „Úton fetrengő, vérző szívdarab, / Mennél tiportabb, annál magyarabb" Sajó Sándor - az eddigi jellemzésből talán nyilvánvaló is - féltő szeretettel csüngött szülőföldjén: a Felföldön, diákkorának városán, Selmecbányán, s szülővárosán, Ipolyságon és annak környékén. Petőfi ellen címmel írt egy ars poeticaszerű verset — nem az Alföld, hanem a Felvidék szépségeit dicsérve —; ikerdarabja ennek a Felföld, címe alatt a megjegyzéssel: lásd Petőfinek Az Alföld című költeményét. Kár, hogy a felvidéki tájleíró témakör nem bontakozott ki lírájában. Esztétikailag egyetlen igazán sikeres darabja van ennek a témakörnek: A tarpataki völgyben című leíró költeménye, amelynek ott a helye a magyar költészet legszebb Tátra-versei között. Ez az opusa a Petőfi Társaság Vigyázó díjában részesült; a korabeli elismerés ellenére azonban olyannyira elfelejtődött, hogy nem került be Kovács Sándor Iván Vágy és emlékezet című kötetébe sem, holott annak egyik fejezete afféle irodalmi topográfiát készít számunkra „Kárpát szent bércéről”. A diákkor városa a helyi színekben gazdag (s enyhén irredenta) Selmecbányában sejlik föl, illetőleg a kötetünkbe be nem sorolt A selmeci bíró című epikus versben jelenik meg, amelynek hőse az a Roessel Borbála, akiről Pongrácz Lajos Frankenburg Adolf Életképekjében az 1840-es évek elején prózai beszélyt ír,
