Irodalmi Szemle, 2003
2003/12 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Duba Gyula: Csalódás (esszénovella)
Duba Gyula- Berta sokáig várt, reménykedett. Messze laktak egymástól Baranyában. De Bálint megismert egy sváb lányt, boszorkány lehetett, megbabonázta. Mindent elfelejtett. A lány nagy csábító, legények jártak hozzá, élte világát. A szüleit elüldözték, de ő valahogy a faluban maradt. Bálint meg belehabarodott. Egyedül magának akarta, mindenkit elvert tőle, erős legény volt! Berta csak várt, majd üzengetett, hogy várja, de Bálint nem ment. A boszorkány nem engedte. De azért tisztesség is maradt benne, végül elment Pécsiékhez, hogy nem veszi el Bertát! Mert hogy mást szeret, házasodni akar. Berta apja belebetegedett, a gyomrával támadt súlyos baja, fekély talán, pedig azelőtt semmi baja nem volt. A lelki bánat okozhatta, meghalt nemsokára. Az asszonyok meg egyedül maradtak, férfi nélkül, mint az ujjam! Aztán az anyja is meghalt, Berta meg csak várt, hogy még minden jóra fordul... Nagy csalódás volt az ő élete... pedig milyen szépen indult...! Érzéki nő volt az, nem boszorkány, gondoltam, akinek mindene a testiség, Bálint rossz sorsa volt. Szép lehetett, viszonyuk elnyelte a férfíasan nyugodt erőt, mint hányódó fatörzset az ösvény. Innen már ismertem a történetet. Bálint még fiatalon betegeskedni kezdett, elsorvasztotta a házasság, gyerekük se lett. Depresszió kerítette hatalmába, megkopott és lepusztult, mint a késő őszi diófánk.- Amikor Berta meghallotta, hogyan él Bálint, törődötten és szerencsétlenül, azt mondta: megérdemelted a sorsod, már nem is kellenéi! Pedig akkor még Bálint megkaphatta volna, ha utána megy. De hát belőle már elszállt minden erő, gyarló lett, tehetetlen. Berta meg férjhez ment egy erdélyi özvegyemberhez, a dacos természete tehette, mert az ő házassága sem sikerült. Egymás közt kell házasodnia a mi népünknek, mert elpuskázzák az életüket. Végül Bertát is elhagyta az ura, más asszonyhoz pártolt. Nagy-nagy csalódás volt az ő élete, meg sem érdemelte! Aztán amikor Bálint is meghalt, már az emlékeiben is egyedül maradt... egészen egyedül, már emlékezni sem volt kire...! Meg várni sem, hiszen hiába is vár... már nem jöhet senki. Csupa csalódás a mi életünk... - bölcselkedett anyám. Mindent tudsz, anyám! Beletörődésben nyugosznak benned az erők, amelyek meghatározták az életüket. Az egyik elkergetett volna, a másik nem engedett. Ellentmondásos erők, mégis összetartoznak, kiegészítik egymást. Mint a halál és a gyász. így éltünk. Vilmus jutott eszembe: biztosan ott lesz a Vörösmarty téren, hogy elmeséljem neki a történet végét.
