Irodalmi Szemle, 2002
2002/8 - TALLÓZÓ - Kibédi Varga Áron: Magyar-magyar kapcsolatok és az irodalom
TALLÓZÓ gyakran erősen eltérnek a nyugati magyar világtól. Nem kell visszamenni Apáczai Csere Jánosig és az erdélyi memoárírókig; elég, ha fellapozunk száz évvel ezelőtti írásokat, Tolnai Lajos önéletrajzát vagy Bánffy Miklós híres trilógiáját. A magyar világ másként fest aszerint, hogy Kolozsvárról vagy Budapestről nézzük. Az ő írásaikból azt is megtudjuk, hogy a 19. század végén voltak a magyar fővárosban, akik féltek az erdélyi lobbi erejétől. Ma viszont már elfelejtettük Erdély kulturális specifikumát, sőt jelenlegi nagy íróit se nagyon ismerjük. Ma, a regény nemzetközi hegemóniájának korában a magyar irodalom végre kezdi megszerezni külföldön is azt a helyet, amelyik megilleti — és amelyet egy régebbi, líraközpontú magyar irodalom fordítási problémák miatt sohasem tudott elfoglalni —, és Esterházy Péternek, Nádas Péternek, Krasznahorkai Lászlónak és némi késéssel Márai Sándornak is óriási sikere van külföldön, ugyanakkor az erdélyi magyar regény tőlük szellemileg sok tekintetben elütő, de jelentős képviselőit nemhogy a Nyugat, de gyakran még a magyarországi kritika sem ismeri eléggé. Pedig a fent említettek mellé odakívánkozik Bálint Tibor, Szilágyi István, Mózes Attila és Pusztai János neve. A jelenlegi helyzetre jellemző, hogy amikor néhány évvel ezelőtt Hollandiában járt az egyik legismertebb magyar kritikus, és a mai magyar regényről beszélgettünk, kiderült, hogy Pusztai Jánosnak még a nevét sem hallotta, miközben az én véleményem szerint Pusztai A sereg című, 1978-ban Bukarestben megjelent regénye a mai magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotása. Remélhető, hogy mindez megváltozik, hiszen ma többen utaznak, könnyebb egymást megismerni, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, és lassanként talán a határon túl megjelenő magyar irodalom is eljut a magyarországi könyvesboltokba, bár ezen a téren még mindig vannak kételyeim. Most pedig már nem az irodalomról szólva, hanem általánosan, tény, hogy amit nem ismerünk, azzal kapcsolatban elfogadjuk, átvesszük a sajtó vagy a politika által terjesztett sztereotípiákat. Tudom, erősen sarkítok a továbbiakban, de talán mégsem egészen helytelen, ha azt mondom, hogy Budapest minden határon túl élő magyarral szemben bizonyos elvárásokat táplál. Végei László újvidéki író panaszkodott kb. tíz évvel ezelőtt egy rendkívül érdekes tanulmányban — ha jól emlékszem, a pécsi Jelenkor közölte —, hogy amikor ő Magyarországra utazik, mindenki a vajdasági magyarság sorsáról faggatja, de az senkit sem érdekel, hogy mi a véleménye például a posztmodernizmusról. A Magyarországon kívül, de a Kárpát-medencén belül élő magyar értelmiségivel és íróval szemben az az elvárás, hogy szomorkodjék, hogy panaszkodjék, másról, mint a kisebbségi élet nyomoráról ne beszéljen, és főleg pozitívumot ne mondjon, az már kimondottan botrány lenne. A múlt évben a kolozsvári egyetemen tartottam előadásokat, és volt alkalmam részletesen elbeszélgetni egyetemi kollégákkal, diákokkal és több erdélyi magyar folyóirat szerkesztőjével. Az én tapasztalataim megerősítik Végei László megfigyeléseit. Az erdélyi magyarság egy része úgy érzi, hogy egyrészt ki van téve egy állandó, gyakran kicsinyes román nacionalista nyomásnak, de másrészt sajnos eleget kell tennie egy sztereotípiákra épülő magyarországi elvárásnak is. Erdélyben hallottam azt a viccet, hogy a székely
