Irodalmi Szemle, 2001
2001/6 - TALLÓZÓ - Peer Krisztián: Ö-ön a tö-ök (beszélgetés Tőzsér Árpáddal)
Tallózó ún. anyaországra, hogy közben nem érez honvágyat. Ha a demokrácia csak egy kicsit is működik körülötte, akkor ott érzi magát otthon, ahol éppen van, ahol született. Jellemző, hogy mikor először hallottam meg a születő státus-intézmény szirén-hangjait, úgy néztem körül Pozsonyban, mint aki máris búcsúzik, és hirtelen nagyon megszerettem még a Duna-parti patinás vízi kaszárnya torz, lassan már európai hírhedtségű szocialista „faszádját” is. — Új verseiben egyfajta katasztrofista szemlélet uralkodik: a vers lehetőségei kimerültek, az emberi lényeg eltűnőben, a költészet csak az „elsivatagosodást” kommentálhatja, vagy ahogy Ön is írja: a huszonegyedik század elején a vers „harang, amely önmagáért szól”. De ha így van, kiknek szól ez a harang? — A harang, a vers természetesen mindig önmagának szól, mert elsősorban önmaga nyelvi esetlegességeiből építkezik. (Erről az előbb, Valéryval kapcsolatban már beszéltem.) De szereti, szinte kivirul tőle, ha a hangját mások is hallják. Mások: a másik ember, Isten, a kozmikus végtelen, bárki vagy bármi. S olyan eset, hogy senki se hallaná, egyszerűen nem létezik, mert egy valaki még a világűr sivatagában is hallani fogja: maga a költő, aki a verset írja, aki a harang kötelét rángatja. S ez még akkor is így van, ha esetenként maga a költő kerül a harang helyzetébe. (Mint ahogyan a kérdésben szereplő vers „főhőse”, a kőműves Finnegan Timót, aki miután egy félig kész templom tornyában fölakasztja magát, szintén harangra emlékeztet! Csak ő, Joyce Finneganjével ellentétben, már nem ébred föl többé.) így is, úgy is az történik, hogy a hangban a hang forrása megkettőződik, s feloldódik a forrás (a harang, a vers, a költő) kozmikus magánya. — Persze, ezek szerint mégsem csak önmagának szól sem a harang, sem a vers, de hát a költőnek a saját versét kommentáló szavát sohasem kell komolyan venni, a vers igazi mondanivalója mindig valahol máshol van. Micsoda például a Sátántangó rejtélyes harangjának a mondanivalója? Az, amit az eszelős harangozó nyökög harangozás közben, hogy „Ö-ön a tö-ök! Ö-ön a tö-ök!”? Az Úr 1985. esztendejében „jön a török’? Természetesen nem, a jelentés itt is máshol van, a harangszó éppen hogy elhomályosítja, hogy úgy mondjam: transzcendálja a jelentést. — Apropó, Sátántangó! Meglepő, hogy századvégünk „katasztrofista szemléletéből” mennyi jó magyar prózai mű született már, s milyen kevés jó magyar vers! Én mindenesetre boldog lennék, ha valaki majd úgy dicsérné a szóban forgó verseskönyvemet, hogy... kicsit Krasznahorkai Sátántangójára emlékeztet, versben elbeszélve! Persze, töredelmesen bevallom, hogy nekem ez a Sátántangó-párhuzam csak most, az ön kérdése kapcsán jutott eszembe. De hát a költőkkel ez már csak így van, mindig a harangozás után jönnek rá, hogy tulajdonképpen miért harangoztak. —„Ki nem állhatom ezt a mintha-kort”— írja Euphorbosz című versében, és az egész kötetre jellemzőnek érzem az álságosság, a körülményeskedő könyörületesség dühödt elutasítását, az önlefokozó gesztusok, az ürítkezés problémáinak többszöri taglalása is mintha erre az egyenes beszéd iránti vágyra utalna.
