Irodalmi Szemle, 2001
2001/4 - Márton László: Mitévők legyünk az elérhetet...? (próza)
Mitévők legyünk az elérhetet...? hajlandó volt eljönni hozzánk, de utóbb órákig panaszkodott, mennyire nehezen találta meg a házszámot. Aztán egyik este a női hang mindössze annyit mondott, hogy: Sipos nem itt lakik! S mielőtt bármit kérdezhettem volna, letette a kagylót. Azóta, ha meg tudok beszélni barátommal egy alkalmas időpontot, kimegyek a piros metróval a végállomásig, ott felszállók egy buszra, arról átszállók egy másik buszra, s az már elvisz majdnem addig a kertvárosi utcáig, ahol barátom lakik egy háromszintes villa negyedik szintjén, a beépített padlástérben. Ez a háromszintes Villa az első világháború előtti években épülhetett, amikor még olcsó volt a gerenda, és tudtak háromosztatú, ovális ablakkeretet készíteni, azonkívül eredetileg kétszintes volt, ám utólag az emeletet vízszintesen elfelezték, a régi lépcsőház helyén újabb lakótereket alakítottak ki, az új lépcsőt pedig betoldották a télikert helyére. Annak tehát, aki felmegy ezen a betoldott lépcsőn a padlásra, olyan érzése támad, mintha kétszer is megkerülné a házat, pedig csak egyszer kerüli meg. Vagy inkább egyszer sem. Találkozásaink alkalmával barátom rendszerint azon töpreng, mikor és mivel rontotta el az életét. Másfél-két óra hosszat képes összefüggően beszélni erről a tárgyról, utána a kimerültség jelei mutatkoznak rajta. Ilyenkor megiszunk egy pohár vörösbort (azt kell vinni neki, lehetőleg tölgyfa hordós érlelésűt). O felsóhajt, én elbúcsúzom. Az élet azonban, és ezzel barátom is tisztában van, változékony és diffúz valami. Mindig ott lyukad ki, ahol szemügyre vesszük. Ő tehát nem vaktában kapkod az önéletrajzból kihámozható hibás döntések után, hanem, precíz ember lévén, sorra veszi a motívumokat, minden alkalommal egyet-egyet. Egy ízben arról próbált meggyőzni, hogy a dohányzás miatt ment füstbe a boldogsága, máskor azt bizonygatta, hogy a mértéktelen idegennyelv-tanulástól sodródott oly mérvű bábeli zűrzavarba, hogy abból, noha végül is nem sajátította el az idegen nyelvek egyikét sem, állítása szerint soha többé nem kecmergett ki. Előfordult, hogy a sakkozást hibáztatta, különös tekintettel egy sakktáblára, amelyet Szászfenes és Bánffyhunyad közt mulasztott el az országút mellett megvásárolni; de arra is volt eset, hogy a szokásosnál valamivel tovább, két és fél óráig siránkozott egy sárgadinnye miatt, amely elfogyott, holott ő nem ette meg, és egy másik sárgadinnye miatt, amely nem fogyott el, holott ő megette. Barátom úgy tudja, hogy író vagyok. Egyszer, amint a toldalék lépcsőházban mentünk lefelé, megkérdezte, min dolgozom. Amikor meghallotta, hogy egy háromszáz évvel ezelőtt játszódó történelmi regényen, haragos arcot vágott. És úgy megrázta a kapukulcsokat, hogy azok csak úgy csörögtek. Áruljam már el: miért kell mindig ilyen idejüket múlt témákat előásnom? Nem történik-e — szerintem — épp elég érdekes dolog mostanában is: hogy ne menjünk messzire, például itt van ő, aki legalább harmincféleképpen elrontotta az életét, és akkor még nem is beszéltünk azokról az esetekről, amikor mások rontották el. Talán erről nem volna érdemes írni valami beszámolót vagy riportot vagy regényt vagy színdarabot? Vagy legalább egy költeményt? Az se baj, ha nem rímel. Vannak szabad versek is.
