Irodalmi Szemle, 1998

1998/5-6-7 - ANKÉT - DÉNES G YÖ RG Y: Hitet és reményt sugallt

AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE

a folyóiratnak sem sikerült csodákat varázsolnia. A kezdet mindig a bizonytalanság, tapogatózás, útkeresés jegyében telik. Itt is ez történt: álmok, elképzelések születtek a lap arculatának megformálásához. Nemcsak a lap főszerkesztői, egy-egy új szerkesztő is igazított kicsikét rajta. Nemkülönben a szószólók, munkatársak, bírálók. Bizony évekbe tellett, amíg kialakult a folyóirat sajátos szlovákiai magyar arculata, egyénisége, egyedisége. Természetesen ehhez szükségeltetett irodalmunk fölnövekedése, differenciálódása, tájékozódása, szóval a szemléletbeli átalakulás. A lap és az irodalom, a lap és az írók kölcsönhatásban fejlődtek: hullámhegyek, hullámvölgyek, nagy nekibuzdulások és csüggedések közepette.

Jelentős szerepet játszott a folyóirat az új nemzedékek csoportosításában, bemutatásában, nevelésében, támogatásában. Több tehetséges kezdőt itt ütöttek ifjú íróvá, itt gyámolították benne az önbizalmat, itt sugallták a hitet és reményt, hogy a nehézkedési törvények ellenére föl lehet repülni magasabb régiókba. Sok író ma is a Szemlét tekinti a kirajzást elősegítő kaptárnak.

Ma is azt állítom, mint hajdan: az Irodalmi Szemle szerkesztői, főszerkesztői minden lehetőt elkövettek irodalmunk előrehaladásának ügyében. Nemcsak rajtuk múlott, hogy egyik-másik tervük nem sikerült, nem sikerülhetett. Némelyek fölvetették, hogy a Szemle nem tudott fölmutatni egy Osvát Ernő- féle egyéniséget, aki megfelelő érzékkel, megfelelő szinten tudta volna mozgósítani hazai irodalmunkat, aki megfelelő intellektualitással, szimattal fedezte volna fel a tehetséges embert, embereket és csoportosította volna maga köré. Ilyen szerkesztő tényleg nem volt a Szemlében, mint ahogyan a lap sem lehetett egy új Nyugat-típusú közeg. Különben szelektálni, differenciálni csak ott lehet, ahol van miből, ahol hemzsegnek a tehetségek. Gondoljuk csak meg, Osvát folyóirata Magyarország fővárosában jelent meg, nem Pozsonyban. Ha föllapozzuk a Nyugat hajdani számait, láthatjuk, Babits, Szép Ernő, Ady vagy Móricz Zsigmond mellett sok-sok név kirostálódott, s az előlegezett bizalom nem mindenkinél vezetett eredményre.

A Szemlénél viszont dicsérni kell, hogy foglalkozott, foglalkozik hazai magyar képzőművészetünkkel, néprajzunkkal, népi hagyományainkkal, történelmünkkel és így tovább. Mindez sajátosan kitágította érdeklődési körét, kommunikációs szerepét. Bizony szükség volt rá és van ma is, hogy ezeket a „mellékszerepeket” is vállalja, hiszen jelenleg szinte nincs is szlovákiai magyar fórum, amely helyettesíthetné. Szerencsés próbálkozásnak bizonyultak a Szemle úgynevezett tájszámai, amely egy-egy homogén szlovákiai magyar területre vetették a reflektorok fényét. Itt azonban gyakran kiütköztek a ki- sebb-nagyobb hibák is. Kevés volt a képzett, színvonalas szerző.

Kisebbségi létünk nyolcvan esztendeje alatt még nem akadt olyan hazai magyar folyóirat, amely megért volna negyven esztendőt. Kérészéletűeknek bizonyultak. Meg kellett szűnniük, mert egyrészt kimerültek a lap üzemeltetéséhez szükséges anyagi erőforrások, másrészt hiányzott az olvasók népes tábora. Az érdektelenség következtében megbukott a közel másfél tucatnyi