Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Rácz Olivér: Fábry Zoltán Úrnak
12 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN galmazása, amelynél pontosabb, precízebb megszövegezést Te ne találtál volna. Amikor aztán újra János kis bogárhátú kocsijában ültek, a kedves, bolondos Ernő váratlanul felhorkant szakmai, jogászi töprengéseiből. — Te — mondta beteg gégéjének rekedt suttogásával —, neked nem tűnt fel valami ezen a végrendeleten? — Nem. Mi? Ernő sípolva felnevetett. •— Hát az, hogy Pityipalkótól Cinkapannáig mindenkiről megemlékezett, mindenkire hagyott valamit, csak kettőnkre nem hagyott még egy-egy ócska tajtékpipát sem... János, a drága János rápillantott. — Először is, sohasem pipázott, tehát nem volt tajtékpipája, másodszor pedig, mit hagyott volna ránk? A feketeribizli-bokrait? Ránk a legtöbbet hagyta, amit hagyhatott. A barátságát. A bizalmát. Nem volt olyan könyve, amelynek az első megjelent példányaiból a legelsőket ne neked meg nekem dedikálta volna. Nem jelent meg a világon sehol olyan írás, könyv, tanulmány, regény, amelyre ne figyelmeztetett volna, vagy amelyet ne küldött volna meg nekünk. Nem történt szerte a világon, de különösen szűkebb hazánkban és környékén olyan esemény, történés, fontos mozzanat, amelyet ne velünk tárgyalt volna meg, amelyre ne figyelmeztetett volna. Ránk a barátságát és a bizalmát hagyta. Mit akarsz még? — Hülye vagy? — sípolta a bolondos, kedves Ernő rekedten. — Hiszen csak vicceltem. Tudom, hogy ránk életében többet- hagyott, mint amennyit a halála után bárkire hagyhatna. Már csak azért sem beszéltem komolyan, mert hiszen orvos létedre te tudod a legjobban, hogy valamennyiünket túlél majd. Feketeribizli-bokrok. Valahányszor a gyümölcs beérett, kivitt a kertedbe, megcsodáltatta velem a dús, szépen ápolt bokrokat, a fürtöktről lecsüngő, kökény nagyságú, ragyogóan fekete bogyókat. —- Egyél. Jót tesz a szívnek, a gyomornak, János is mondta. Mondta. Ezért emlegette Ernőnek a feketeribizli-bokrokat. Az első termésből mindig ők ketten kaptak — nem volt olyan nap, hogy a községből valaki ne ment volna be a városba — a legelső szedést. — Pedig nem is szeretem a fekete ribizlit — vallotta be nekem egyszer a drága János. — A húgom meg a kislánya majszolgatják. Én a legszívesebben belepréselnék egy fürtöt a százados családi Bibliánk lapjai közé, csak azért, mert Zoltán annyira rajong ezért a gyümölcsért. (Tévedtek. Zoltán külön „Végakarati felhatalmazással” mindkét tejükre hagyott egy-egy rézkarcot.) Fekete ribizli. Ne haragudj rám, Zoltán, amiért mellébeszélek. De látod, én már annyi kedves halottamat temettem el, hogy időnként azon csodálkozom, mit keresek még én itt?
