Irodalmi Szemle, 1995
1995/5 - PERÚJÍTÁS - Alexa Károly: Tompa Mihály - A pipishez, A létről való beszéd
Szarka László gazdag forrásává az összetettebb ítéleteknek. Mikszáth Kálmán szlovák tárgyú írásai kétségkívül igen érzékletesen rögzítették a magyar olvasó középosztályban a dualizmus kori magyar—szlovák viszonyra olyannyira jellemző motívumokat a békés és szelíd lelkületű "tót atyafiakról". A szlovák részről jószerivel csupán a sérelmek forrásaként szereplő "boldog békeidők" magyar—szlovák kapcsolatainak megértéséhez nem csupán mottóként, hanem egyfajta értelmezési kalauzként is alkalmazható egyik-másik Mikszáth-idézet. 1892 koratavaszán, az Árva, Trencsén, Liptó megyei szlovákok körében kitört éhínség heteiben, a Vasárnapi Újságban Mikszáth a következőképpen apellált a magyar társadalom segítőkészségére és megértésére: "Velünk voltak ezer év óta békességgel, jámborsággal, türelemmel, csendességgel. Sok jó tót csontokat hány fel az eke a csatamezőn. Csák Máté zászlói alatt a mi szabadságunkat drótozták. Ott voltak Mohácsnál. Ott verekedtek Rákóczi táborában, ott dideregtek velünk negyvennyolcban szénás lábbal, szalmás lábbal. Mindig velünk voltak és sohasem ellenünk rossz napjainkban. Most az ő rossz napjaikban nekünk is velük kell lennünk." (Mikszáth Kálmán Összes Művei 81. köt. Bp. 1988, 189.) Egy évvel később a felvidéki marhaállományt pusztító tüdővész fenyegette. A képviselőházban hirtelen megtáltosodtak a szepesi, zólyomi, nyitrai, felső-zempléni, felső- gömöri mameluk honatyák, akik évszámra legfeljebb cirkalmas tósztokkal vagy párthű hallgatásukkal vétették észre magukat az ország házában. Mikszáth az amúgy "tótosan" beszélő felvidéki képviselők önzését imigyen bírálta: "A tótra még rá lehet mondani, hogy nem ember, az hadd menjen meghalni Amerikába, ha itten meg nem élhet, de az ökörnek itt élni-halni kell." (Uo. Bp. 1989. 82. köt. 74.) Ez utóbbi kíméletlen szentencia, benne a szlovák történelmi sérelmek leggyakrabban felhánytorgatott toposzával, egyszersmind arra is rávilágít, hogy a hatvanhárom vármegyényi történelmi Magyarország keretében együttélt hat országos nemzetiség (a magyar, a román, a szlovák, a német, a szerb és a rutén) állami együttfejlődése sohasem volt holmi derűs idill, és a regionális és etnikai fo- gantatású különérdekek hol halkabban, hol hangsúlyosabban mindig is jelen voltak a soknemzetiségű fejlődésben. A magyarországi nemzeti társadalmak különfej- lődésének ilyeténformán tehát akár többszáz éves előzményei is kifejthetőek népiségtörténetük reális politikatörténeti, gazdaságtörténeti motívumokkal egészíthető ki, mégpedig anélkül, hogy az etnikai-nemzeti fejlődés valóságos his- torikuma csorbát szenvedne. A kiegyezés utáni félévszázadban pedig éppen ez, a hangsúlyos etnikai és regionális különfej lődés, illetve a nem kevésbé erőteljes állami integrációs-centralizációs törekvés közötti ellentét jelenti azt a feszültségforrást, amely a történeti államkeretek egységét is veszélyeztető politikai tendenciák kifejlődéséhez vagy legalábbis az azok iránti fogékonyság kitermelődéséhez vezetett. Az osztrák—magyar kiegyezés, illetve az első világháború befejezése, a történeti Magyarország felbomlása között eltelt félévszázad nemzetiségi viszonyait, dilemmáit és programjait alapvetően az állami, illetve a regionális és etnikai
