Irodalmi Szemle, 1995
1995/3 - ÁRGUS - Pokstaller Lívia: Madár a röpte nélkül
POKSTALLER LÍVIA Madár a röpte nélkül Krasznahorkai László: A Théseus- általános (Széphalom Könyvműhely, Budapest 1993) I. Tisztelt Előadó! Meghallgattuk titkos akadémiai beszédeit. Ön tehát még mindig tanácstalan azt illetően, hogy kik vagyunk, és vajon mit várunk Öntől. De biztos-e, hogy mi vagyunk kíváncsiak az Ön előadására, s nem Ön szólít-e bennünket, s beszél áradóan és megállíthatatlanul valami belső késztetéstől vezéreltetve? Ehhez pedig nincs köze az Ön bezártságának, sem annak, hogy mi felkértük előadásának megtartására. Önnek van mondanivalója a világról — ha úgy tetszik, az univerzumról —, az emberekről — ha úgy tetszik, az emberiségről. Nem értem hát e rezignáltságot, e tanácstalanságot. A bálna, melyről Ön első hozzánk intézett beszédében elmondta, hogy óriás bádogdobozában ott állt a délkelet- alföldi kisváros főterén ezerkilencszáz- hatvan- vagy -hetvenvalahányban, s e- gészen határozottan eltakarta azt a bizonyos valamit, a háromszáz földönfutó pedig tudta ezt s állt, várakozott a doboz mellett moccanatlanul, az a bálna tehát még mindig van, létezik, még mindig hiánytalanul eltakarja... és ezt háromszáznál jóval többen tudják. Ez a tény pedig mégiscsak fel kellene, hogy vidítsa. Sőt. Háromszáznál jóval többen tudják azt is, hogy hiányzik az összefoglaló értelem az életünkből, az irodalmunkból. De vajon nem igaz-e, hogy mi (háromszáznál jóval többen) érezzük ezt a hiányt , és törekszünk a megszüntetésére? Ha pedig már (még) van, aki meg akarja magyarázni a megmagyarázhatatlan t, aki le akarja fordítani a lefordíthatatlant, aki megpróbálja fel- lebbenteni a fátylat az örökre eltakart titokról, akkor talán közeledhetünk a Lényeghez, az origóhoz. S ez már nem a halálos mézből szopogatható szomorúság, hanem a halálos mézből szívható végtelen és nyugodt derű — vagy akár, ha ez egyáltalán lehetséges, mindkettő egyszerre. Mert különös paradoxon u- gyan, de aki már eljutott addig a felismerésig, hogy a lényeges dolgok felé az út a szomorúságon keresztül vezet, az olyan tudással gazdagodott, mely tudás az "örökkel" és az "állandósággal" való kapcsolata révén végtelen és nyugodt derűvel tölti el az embert. S higgye el, Tisztelt Előadó, a világ tengelyét nem takarja a szomorúság emésztő köde, mert a világ tengelye nem más, mint a szomorúság és a nyugodt derű két, egymástól végtelen távolságra húzódó síkjának felezővonala. Úgy is mondhatnám: a világ a szomorúság és a derű egymással kibékíthetetlen ellentétén, u- gyanakkor pedig csodálatos harmóniáján alapszik. Es mi más is lehetne a lényeges az éppen dúrból mollba váltó zenében, mint éppen a szomorú szépség, és aki ezt felismeri, egyszerre találkozik az ebből a felismerésből adódó boldogsággal és a szomorú szépséggel. A legeslegtartósabb és a legmélyebb szomorúság azonban a szerelemből fakad. árgus
