Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)
Dióhéjbalett Nem kérdezem, mi volt az az ügy, de kívánom, akármi volt, ne legyen kellemetlenséged belőle. Kezet fogtunk. Jenő olyan komoly, mint egy foggyökér. Én szótlan vagyok, mert nincs kedvem még jobban összekuszálni a dolgokat. Ha a fél város tudja, bizonyára Roxána is hallott vagy hallani fog róla. Akkor azt mondtam neki, hogy a bátyámnál aludtam. Ez részben így is volt; az ő feladata abban állt, hogy alibit biztosítson a számomra, és alsóneműt meg öltönyt kölcsönözzön, amiben hazamehetek. Roxána nem kérdezősködött sokat, holott tudta, hogy Verával együtt hagytuk el a színházat. Egyszerűen nem szólt hozzám, semmibe vett. Kínomban még aznap elutaztam Somorjára a húgomékhoz, onnan tértem ma haza. Nem megfutamodás volt, ezt tudhatta Roxi is. Kellett az a hét nap, hogy külön-külön elgondolkodjunk rajta, van-e még valami ebben a kapcsolatban, amiért érdemes folytatni. Akarjuk-e, érdemes-e, vagy kifulladt... Persze, erre főleg nekem volt szükségem, aki a lavinát elindítottam. S ahelyett, hogy érzelmeimet tisztázgat- tam volna magamban üres perceimben, a sógorom húgával flörtöltem. Igazán ártatlan hét volt. Bár egy piros inggomb azt jelenti, hogy itthon nem a legártatlanabb dolgok történtek...- Régen nosztalgiáztunk - mondja Jenő az ajtóban -, ha lesz időd, nézz be a jövő héten a rendelőmbe, úgy négy óra felé... Majd közelebb hajol, s a bizalmasság hangsúlyozására suttogva közli:- Fel a fejjel, öregfiú! Én hallgatok, mint a sír. Én tudom csak igazán, hogy az élet egy dióhéjbalett, semmi több. Mindent ki kell próbálni rövid idő alatt, hogy odalenn semmi hiányérzetünk ne lehessen. Az élet megy tovább, s az embereket sohasem fogja érdekelni, hogy csont vagy dióhéj reccsen a lábuk alatt... Még egyszer megütögeti a vállamat, s egy szomorkás mosollyal beszáll a liftbe. Nem tudom eldönteni, mi motiválta ezt a látogatást. Úgy igazán sohasem tudtam hinni senkinek. Az első százezer csalódás után az ember csak bólogat, mosolyog- mindenki higgyen azt, amit akar, én is azt hiszek, amit akarok. Le vagytok sajnálva. Alig teszem el az üveget, újra kopognak. Egy hétig nem vagyok itthon, máris mennyi ismerősömnek jutok eszébe!- Vera!- Igen, igen, én vagyok... - becsukja a számat, majd az ajtót maga mögött.- Alig bírtam kivárni, hogy ez a vigyori pasas elhúzza a csíkot. Végre elment, s beszélhetek veled négyszemközt! Ezzel a figurával már másodszor akadtam ösz- sze a lépcsőházban! Vera ledobja a cipőjét, máris kényelembe helyezi magát a szobában, én meg próbálok odafigyelni rá. Mi mindent hadart itt el egy másodperc alatt?- Hogyhogy másodszor akadtál össze vele? Jenő még eddig nem is volt nálunk, ha jól emlékszem!- De, amikor múlt héten kerestelek, ez a pasi jött ki tőletek. Csak te nem voltál itthon. Vagy Roxánának valami ismerőse?- Tudtommal nem ismerik egymást. Izé, vagy lehet, hogy beszéltem neki róla. Jenő nem is említette, hogy a múlt héten is keresett. Vakargatom a fejem, Vera figyelmeztetésére mégsem a fotel mellé ülök, aztán
