Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Tóth László: Napló és töredék: nyolcvanas évek (tanulmány)
Tóth László ugyanabba a nemzeti literatúrába tartozó nemzeti kisebbségi irodalmak közt is célszerű volna különböző aspektusokból összehasonlító irodalomtudományi vizsgálódásokra sort keríteni. Zalabai figyelmét azonos vagy rokon sorsproblémák, motívumok vagy esztétikai jelenségek egy-egy (magyar) nemzeti kisebbségi irodalomban való egyidejű (netán majdnem egyidejű), de egymástól mégis független felbukkanása keltette föl. Ilyen volt például a Jób-motívum hirtelen feltűnése a hetvenes évek elején az erdélyi Szilágyi Domokosnál, a vajdasági Tóth Ferencnél, valamint a szlovákiai Tőzsér Árpádnál. Mindebből Zalabai azt a következtetést vonta le, hogy ennek a hozzávetőleges egyidejűségnek mélyebben fekvő okai kell legyenek. Zalabai fölvetése akkor visszhangtalanul (vagy legalábbis nagyobb visszhang nélkül) múlt ki. Talán egyedül csak Vasy Géza reagált rá valahol, s emlékezetem szerint mindössze csak Szakolczay Lajos próbálkozott néhány dolgozatban efféle összevetésekkel. Meggyőződésem azonban, hogy Zalabai fölvetése azóta sem vesztett aktualitásából, sőt, talán sosem volt olyan időszerű, mint éppen napjainkban. Minderre csak azért tértem ki, hogy elmondhassam: hasonlóképpen, mint ahogy - miként az már köztudomású - a különböző totalitárius rendszerek filozófiájában, pszichológiájában, felépítésében, működésében számos megfelelést (azonosságot, rokonságot) fedezhetünk fel, a kisebbségek elnyomásának módozatai között is jól felismerhető egybeesések figyelhetők meg. Talán nem lenne érdektelen, sőt, rendkívül tanulságos is lehetne, ha ezeket az egybeeséseket is alapos összehasonlító viszgálatok tárgyává tennénk. De innen is tovább lehetne lépnünk. Dobos László beszél egy helyütt arról, Fábry Zoltán Adyhoz fűződő viszonya fölött töprengve, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom „egymás után jövő“ nemzedékeinek élménye „azonos vagy hasonló“. S bár úgy gondolom, hogy Dobos megállapítása a nyolcvanas évek elejétől induló nemzedékekre - tehát Bettes Istvánékéra, Krausz Tivadarékéra - már nem, vagy csak erős megszorításokkal érvényes, annak analógiájára minden bizonnyal azt is el lehetne mondani, hogy a közép-(kelet-)európai értelmiségi nemzedékek, ezen belül pedig egy-egy (magyar) nemzeti kisebbség egyes generációinak élménye a második világháború után némely vonatkozásban azonos vagy hasonló. Ha másban nem, hát abban - de bizonyos, hogy nemcsak ebben a tekintetben -, amit Csorba Béla ugyancsak oly félelmetes, önkínzó őszinteséggel jegyzett föl a naplójában 1984 nyarán: „A vergődésnek, szellemi sivárságnak, restségnek és gondolkodói-alko- tói habozásnak nemcsak áldozatai vagyunk, de bizonyos mértékig részesei, újratermelői, napi cinkosai is. Keveset tehetünk - és még annyit sem teszünk!“ S a fentebb idézett „ügyek“ arra is figyelmeztetnek: az egyes nemzeti kisebbségi magyar irodalmak és az anyaországi irodalom különböző párhuzamos, s egészen a nyolcvanas évek elejéig egymáshoz csak laza szálakkal (vagy sokáig lazákkal is alig kötődő) nemzedékei közti megfelelések, netán éppen eltérések is rendkívül tanulságosak lehetnek. A magunk mögött maradt évekről, úgy tűnik, hovatovább egyre inkább azzal mondhatunk újat, ha egymástól lényegében független, külön-külön megélt tapasztalatainkat most már összevetjük egymással. Főleg most, amikor még az is kérdéses, hogy valóban magunk mögött hagytuk-e a szóban forgó lidércnyomásos esztendőket? Pontosan nem emlékszem, mikor, de va
