Irodalmi Szemle, 1990
1990/8 - Nagy Jenő: Kolozsvári ebédmeghívás (emlékezések)
Kolozsvári ebédmeghívás a játékmestert. Áron egyszer csak elkezdett krákogni, köhécselni, aztán Erzsikével cinkosan összenézve megszólalt:- Hát akkor mi most megyünk. Benneteket itthagyunk, s nagyon jó szórakozást kívánunk mindkettőtöknek - s ezzel kivonultak. Mi zavarunkban csak álltunk, álltunk, aztán megfogtam Judit kezét, megcsókoltam s szomorúan csak ennyit tudtam kibökni.- Drága Judit, én is megyek, és nagyon köszönöm ezt a felejthetetlen napot - majd szomorúan kiballagtam a szobájából, le a főtérre, s józanítóul szívtam, szívtam magamba a Szamos és annak északi részéről, a hojai gerinc meg a régi Fellegvár felől érkező illatos, tavaszi szél áramlását. Még négy nap volt hátra. Minden szabad percet, még annál is többet, együtt töltöttünk Judittal. Az órák versenyautó gyorsasággal repültek, s minél többet voltunk együtt, annál inkább éreztük, hogy egymás iránti érzelmünk mind mélyebbé válik. Aztán elérkezett a péntek reggele. Álltunk a pesti gyors egyik lépcsője előtt, a kolozsvári állomáson. Judittal - kezében a búcsúm vörös rózsáival- csak néztük egymást, ostobán, bután, szótlanul. Már lassan indult a vonat s még mindig a lépcsőn állva búcsúztunk; a vasutasok kiabáltak, idegeskedtek, aztán egy markos, vörös sapkás vasutas végre leemelt a lépcsőről. Rövidesen jött a háború. Többé nem láttam Juditot. Örökre elvitte a sokéves, tomboló vihar. Mégis, a hat nap kiolthatatlanul emlékezetemben él. x A napokban becses vendéget kaptunk, Orbán Balázs testvéröccsének unokáját, arrafelé úgy emlegetik, a „hegyek lánya“, nekem meg távoli rokonom. Mozgékony, kora ellenére még mindig fiatalos, tisztességet tartó, székely-gyökér özvegyasszony.- No, mi újság arra tifelétek? - kérdem az ölelés után.- Voltam Jóska sírjánál - elhunyt férjét érti -, megkerestem az Orbánok fekhelyét, meg kint jártam Farkaslakon is, Áron bácsi sírjánál, Tamási Áronénál. Virágot tettem oda. Egy szálat a te nevedben is, hisz tudtam, jövök hozzátok, nehogy mondhasd, hát, kifelejtettelek a tisztelgők közül.- Jól tetted, Rokon, meg is köszönöm... Tamási hazavágyott, a hazai, a farkaslaki földbe. Az ott élők vajon hogyan őrzik emlékét és sírját?- Tisztességgel, becsülettel, szeretettel. Ami pedig azt illeti, milyen a nyughelye? Mindig van ott virág, fenyő, faág. Ápolt, szép. Ha Korond felé megy az ember, hát az útról pontosan odalátni az öreg Szervatiusz faragta emlékművéhez. Impozáns ez a kőbe vésett műalkotás, de ne vegyék tőlem zokon, nekem, a székely ősök gyermekének a régi kopjafa jobban tetszett, odaillőbbnek. Eredendőbbnek, talán furcsán hangzik, élethűbbnek. A kopjafa a maga egyszerűségével, színességével jobban kapcsolódott Tamási góbés hitvallásához, a Hargitához, az ottani tájakhoz, a székely emberek lelkületéhez. A kopjafa faragott gyöngyvirágaival, tulipánjaival, búzavirágaival, zöld leveleivel, tarkálló kék, sárga, piros, zöld és fehér színeivel. Számunkra igazabb emlékeztető volt Tamásira! Tamásibb volt. Jobban pászolt ahhoz, amit az öccse, Gáspár mondott a Vadon nőtt gyöngyvirág című könyvében bátyjáról.
