Irodalmi Szemle, 1990
1990/1 - BESZÉLŐ MÚLT - Fogarassy László: Harcok a Garam mentén (1919. május 30.—június 24.)
hadtest megkezdte a csehszlovák csapatok üldözését egyrészt Aranyosmarót—Ve- rebély, másrészt Zsarnóca—Selmecbánya irányában. A II. lévai csatát a magyar vörös hadsereg megnyerte. Ennek következtében Nyitrán Barrés francia ezredes parancsnoksága alatt ú] dandárcsoportot létesítettek, a Hontnémetit elfoglaló három csehszlovák zászlóaljat és egy üteget pedig Zsarnóca védelmére szállítottak el. A Selmecbányától délre álló 16. vörös ezred erős támadás hatására június 22-én szakadatlan harcok közt Alsóbakáig vonult vissza, ahol a támadást végre megállította. Viszont a 14. munkásezred, amely Újbányánál a biztosítást elhanyagolta, rajtaütés hatására pánikszerűen megszaladt. Ennek dacára a zsarnócai cseh csoport, mivel sikeres támadása így is 15—18 százalékos veszteséggel zárult, megtagadta a további előrenyomulást Léva felé. Szégyenletes völt a 11. munkásezred viselkedése, amely a frontot otthagyta, és a visszatérésre csak 37-en jelentkeztek. Ez alkalommal rálőttek egy politikai megbízottra, aki jobb belátásra buzdította a katonákat. A 2. vörös hadosztály mentette meg a helyzetet, amely egyúttal június 23-án átvette a 4. hadosztály védőszakaszát.2 Utóbbi tartalékba vonult vissza Ipolyságra, de tüzérsége egy üteg kivételével a fronton maradt. Arra az esetre, ha a harcok kiújultak volna, mind a két fél támadásra készült. Mittelhauser tábornok a Rima völgyéből három zászlóaljat vasúton Zólyomba rendelt. Selmecbányától délre szándékozott döntést kicsikarni, egyben pedig Korpo- nán át Ipolyságra támadva a Lévánál álló vörös hadosztályok hátába kerülni, ugyanakkor Érsekújvárnál is támadni akart. Az V. vörös hadtestparancsnokság viszont úgy intézkedett, hogy ellenséges akciók esetén a 8. hadosztály Érsekújvár, a 2. hadosztály Verebély, a 3. hadosztály Aranyosmarót felé támadjon, a hadtesttartalék 4. hadosztály pedig Ipolyságon maradjon. Budapest védelmére rendelkezésre állott a 9. vörös vasashadosztály. Mint az irodalomból ismeretes, a felvidéki harcokra a békekonferencia egyoldalú döntése tett pontot, és a magyar tanácskormány volt az, amely a békekonferencia döntését elfogadta. A magyar tanácsállam politikai vezetőinek szeme előtt nem a történelmi határok visszaállításának fantomja, hanem a világforradalom győzelme és a határok eltörlése lebegett. Egy szocialista világköztársaságban valamennyi terület népe maga döntötte volna el, hogy melyik és milyen hivatalos nyelvet használó tanácsköztársaságban akar élni. Kun Béla hitt a világforradalom későbbi bekövetkezésében, amely után a határok kérdése tárgytalanná válik, és az antant által diktált békeszerződések a breszt-litovszki béke sorsára jutnak. Böhm Vilmos, a magyar Vörös Hadsereg főparancsnoka, a Magyar Tanácsköztársaság bukásának okait kutatva az egyik bűnbakot az V. hadtest vezérkari főnökében vélte megtalálni. Memoárjában azt írja, hogy „bár e kombinált hadtest kitűnő csapatokkal rendelkezett, az offenzíva ezen a fronton már csak vontatottan haladt előre. A forradalom után megállapítást nyert, hogy Craenenbroek áruló volt, és tudatosan szabotált.”3 Ez a vád alaptalan, és Böhmnek Stockholmból hazakerült, a budapesti Párttörténeti Intézetben őrzött iratanyaga sem tartalmaz konkrét bizonyítékokat. Kerekess József vezérezredes, aki az 1919. évi vörös hadjárat történetét tizenegy vaskos kötetben feldolgozta, megállapította, hogy Craenenbroek csak a Garam mentéről történt kivonulás után, júliusban vette föl a kapcsolatot a szegedi kormánnyal és a bécsi antibolsevista komitéval. Craenenbroeknek valójában az volt a baja, hogy az északnyugati fronton az ellenfél egyik legtehetségesebb hadosztáyparancsnokával, Šnejdárek ezredessel került szembe, aki őt rajtaütésszerű támadásaival zavarba hozta. Craenenbroek javára szól, hogy amikor június 18-án Érsekújvárt ostromolta, az ellenfél már a Vág vonalát is föl akarta adni, és Galántánál új védővonalat felállítani. A helyzetet csak a Pozsonyból érkezett erősítések mentették meg, amelyeket addig azért tartottak vissza, mert
