Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)
Csak egy szó Gyerünk, indulj! Így hergeltem magam türelmetlenül a biztonságos zárószerkezettel, míves fonatú biztosító lánccal, nagyító lencséjű kukkantóval ellátott, vaskosnak, masz- szívnak tetsző lakásajtó előtt, amely azonban csupán a matt furnérborításnak köszönhetően keltette ezt a benyomást; belsejében préselt nagyüzemi fahulladék kiábrándító fantáziátlanságát sejtette az érintő ujj s a képzelet. Lázító mozdulatokkal, medve-puha-lomhán illegve még egyszer átfutottam a konyhaasztalon hagyott üzenetet: „Kocogni mentem. Váratlan elhatározásból. Ez neked, mármint a kocogás s nem a váratlan elhatározás, gondolom, új. Nagyon hódít, szerte a világon. Ha akarod, majd beszélhetünk róla. Színes pólóingeken, szabadidő-cuccokon bizonyára találkoztál már ezzel a felirattal: jogging. Hát erről van szó. G.-né roppant kedves asszony s az élettársa is megnyerő pasas, de furcsa lenne, lásd be, ha így, kocogáshoz öltözve, becsöngetnék hozzájuk. Bármennyire sportos előéletű a ház mostani ura. Ha ura egyáltalán! Bár sejtem és feltételezem, hogy hovatartozásomat és mostani státuszomat tisztáztad előttük. Szóval az a helyzet, hogy a kulcsot egyszerűen a lábtörlő alá akartam tenni, de még idejében eszembe jutott, hogy mindenekelőtt arra lenne szükséged ahhoz, hogy ezeket a sorokat egyáltalán elolvasd és megtudd: a kulcs a lábtörlő alatt van. Nem szeretnélek kizárni a lakásodból, ezért hát nyitva hagyom az ajtót. Nagyvonalú könnyelműséggel, ami, tudhatod, nem idegen tőlem. Különben is, ha a mostani formámra (értsd: futó) gondolok, valószínűleg hamarabb megjövök, mint te befejezed szokásos esti szomszédolásodat. Ám ha nem így lesz is, akkor se tulajdoníts különösebb jelentőséget ennek az üzenetnek.” Nem tudom megmondani, ezúttal miért választottam a kocogásnak éppen azt a formáját, amit úgy szoktak nevezni: lakásajtótól lakásajtóig. Sokan kedvelik és gyakorolják ezt a formát, pontosabban: nincs más választásuk. Ám én beülhettem volna kis Fiatomba, s gyerünk (!), ki a városszéli térségekre, a nyílt mezőkre, a kis forgalmú vagy egyenesen néptelen bekötő- és mellékutakra. Vagy ha van ilyen: parkerdőbe, töltéshátra, gondozott zöldövezetbe. Miként a fővárosban, ahol a ligetfalusi kocsányos tölgyek és nagy platánok alatt vagy a Vaskutacska környéki ösvényeken jól el lehetett vegyülni a minden rendű, rangú és nemű futóbolondok alkonyaikor kirajzó seregében. Egy idő óta magamat is közéjük soroltam. A fene tudja, hogyan kezdődött. Talán az első fanyalgó kritikákkal, alattomos szurkákkal? Tudatalattimból rögtön előszivárgott a szánakozó sejtelem: akinek egyszer a szél lefújta a kalapját, az már nem tud olyan méltósággal futni utána, hogy nevetségessé ne váljon. S ebben a lalkiállapotban elég volt néhány véletlenül kezembe kerülő könyv, például a szerencsétlen ]. F. Fixx jogging-bibliája, vagy a szintén amerikai Kenneth H. Cooper kézikönyve a „tökéletes közérzet programjával”, s egyszerre csak befoltozni való lékeket fedeztem föl hitem, munkavégzésem, testi-lelki egyensúlyom, önbizalmam s végső soron önbecsülésem addig sértetlennek vélt Bereck József
