Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - FÓRUM - Kövesdi János: Thália istennő rázós szekerén ülve ... (Kerekasztal-beszélgetés a kassai Thália Színpadról)
Kövesdi János Thália istennő rázós szekerén ülve... Kerekasztal-beszélgetés a kassai Thália Színpadról Az 1945 utáni csehszlovákiai magyar szellemi életben az irodalom mellett alighanem a színjátszás tölti be az egyik legfontosabb szerepet. Noha a Magyar Területi Színház a közelmúltban létezésének kerek évfordulóját „ünnepelte”, irodalmunkhoz hasonlóan — ki tudja, milyen okból — máig nem szenteltünk neki monográfiát, sőt még egy alapos elemző tanulmányt sem. Vajon milyen a mai színházkultúránk? E lényeges kérdésre, úgy véljük, csak egy körültekintő felmérés tudna érdemleges választ adni. Az alábbiakban, ha nem is törekszünk teljes igényű válaszra, megpróbálunk vázlatos fejlődésképet adni színházunk egyik társulatáról, azzal a céllal, hogy ráirányítsuk a figyelmet néhány fontos problémára, segítsünk legalább megtalálni színházkultúránk néhány allergikus pontját. A külső munkatársunk, Kövesdi János által szervezett és készített kerekasztal-beszélgetésben részt vett Gombos Ilona színművész (Kassa), Gyüre Lajos író, a Thália Színház dramaturgja, Kmeczkó Mihály író, a Matesz komáromi társulatának dramaturgja, Kövesdi Szabó Marika színművész (Kassa), Lengyel Ferenc színművész, érdemes művész (Kassa) és Takáts Ernőd, a Matesz igazgatója. A beszélgetés a résztvevők többségével 1986 késő őszén zajlott le, azóta remélhetőleg történtek pozitív irányú változások a Thália társulatának munkájában. Az alábbi beszélgetést az Irodalmi Szemle szerkesztősége vitaindítónak szánja, színházkultúránk és drámairodalmunk helyzetének feltárására, továbbfejlesztése lehetőségeinek felvázolására, legfontosabb szükségleteinek megfogalmazására. — Hogyan emlékeznek vissza a Thália Színpad indulására — tekintettel a személyi és anyagi feltételekre, a repertoár kérdéseire, színművészi állományra, munkahelyi légkörre? LENGYEL FERENC: Én három korszakra osztanám a Thália Színpad eddigi történetét. Volt a kezdet, amikor egy tehetséges gárda nagy lelkesedéssel elindult valami felé, hogy megvalósítsa a maga elé tűzött célokat, elképzeléseket (a magyarlakta kelet-szlovákiai régió kulturális ellátását), és ezt öt éven át több-kevesebb sikerrel képes is volt csinálni, aztán jött egy hullámvölgy, egy fájdalmas törés, amit voltaképpen Beke Sándor rendezőnek a társulattól való távozása váltott ki. Ez a válság meglehetősen mély volt, szinte a Thália megszűnésének veszélyével fenyegetett. A helyzet pedig csak tovább romlott, mert Beke kényszerű távozása után a társulat Gál Sándort, akkori dramaturgját is elvesztette. Aztán nemsokára afféle generációs váltásra került sor, viszonylag sokan eltávoztak tőlünk, ki más munkahelyre, ki a komáromi társulathoz, ki nyugdíjba. Csupán néhány ember maradt meg a társulatnál, ami voltaképpen a színpad első ígéretes korszakának a végét is jelentette. Mindehhez hozzá kell számítanunk, hogy nem rendelkeztünk szükséges anyagi-műszaki bázissal, nem volt autóbuszunk, tehergépkocsink, és személygépkocsink sem a szervező munkához, bajok voltak a kulisszákkal, mert azok Komáromban készültek és így tovább. A legsúlyosabb problémát persze a színészhiány jelentette. GOMBOS ILONA: Föl kelltt töltenünk a személyi állományt, hogy a színpad teljesíthesse legalapvetőbb feladatát — hogy játszhasson. Minden évben felvettünk négy-öt új embert, s ebből a végén maradt egy vagy nem maradt egy sem. Ez a pangás, ez az erőiFórum
