Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - KRITIKA - Lanstyák István: Helynevek a múló időben (Püspöki Nagy Péter: A Csallóköz neveiről)
A Csallóköz név megfejtésével próbálkozó szerzők véleményének ismertetése után Püspöki Nagy Péter kifejti saját elgondolását. Elmélete nem jelent gyökeresen újat, hanem szervesen kapcsolódik egyfelől Bátky Zsigmond néprajzkutató és Rásonyi László turkológus nézetéhez, akik a nevet a török čarlak, ill. čirlak ’sirály’ szóból származtatták, másfelől pedig a 18. század első felének nagy tudós egyéniségéhez, Bél Mátyáshoz, aki 1735-ben vetette föl a Csalló folyőnév és a Csölle falunév nyelvi összefüggésének lehetőségét. Könyvünk szerzőjének felfogása szerint a honfoglalás kori Csurla — vagy másképpen Csürle — nemzetség, melynek birtokai a mai Csallóköz nyugati részében, valamint attól délre, egészen a Lajta folyóig feküdtek, volt a névadója először saját szálláshelyének, a későbbi Csölle falunak, majd pedig az akkori fő Duna- ágnak, a Csallónak, amely a Csurla v. Csürle nemzetség szállásterületénél érte el a szigetet; a Csalló folyó nevéből alakult azután az eredetileg a Csalló és a Lajta folyók közti területet jelölő Csallóköz tájnév. A falu, a folyó és a térség tehát a Csurla nemzetségből kapta a nevét, maga a nemzetiség pedig nomád népeknél szokásos, totemisz- tikus, ’sirály’ jelentésű nevet viselt. A nemzetség — több más honfoglaláskori csallóközi nemzetséghez, Így pl. a Mogorhoz ,az Eturuhhoz, a Csandalhoz hasonlóan — nemcsak török nevű, hanem török nyelvű is volt, s török nyelvét esetleg több száz évig is megőrizte. A szerzőnek ez a történetileg igen gondosan dokumentált megoldási javaslata nyelvi szempontból a mai Csölle falunév és a Csalló folyónév azonos eredetére épül. Ha megfigyeljük a falunévre, ill. a folyó nevére vonatkozó okleveles és egyéb adatokat, érdekes eltéréseket tapasztalunk közöttük. 1. A nevek első szótagjának magánhangzója: A falu nevében zárt magánhangzó (ü, i) váltakozik középzárttal (ö, e), tehát a Csürle-, ill. Csirle-féle alakok a Csölle-, ill. CseZZe-félékkel; az előbbiekhez tartozik a Csurla is, amelynek viszont nincs *Csolla- féle párja. — A folyó nevében középzárt magánhangzó (o) váltakozik nyílttal (a], tehát a CsoZZd-féle alakok a CsaZZd-félékkel. Ez a váltakozás az ómagyar kori magánhangzók akkor zajló nyíltabbá válási folyamatából adódik. A mai alakok a nyíltabbak, s az egykori, egy nyelvállásfoknyi különbséget máig tükrözik: a falu nevének első magánhangzója középzárt (Csölle), a folyó nevéből alakult szigetnév első magánhangzója viszont egy fokkal nyíltabb (Csalló-). 2. A nevek második szótagjának magánhangzója, azaz a szóvégi magánhangzó: a falu nevében alsó nyelvállású rövid magánhangzót találunk [a-t a Csurlában, e-t a Csir- lében és a többi magas hangrendűben], a folyó nevében viszont középső nyelvállásút, amely kettőshangzóként vagy hosszú magánhangzóként jelentkezik (ou vagy 6 a Csal- Zőban, de még a Csilióban is). A helyzet tehát e tekintetben az ómagyar kor óta semmit sem változott, kivéve azt, hogy a kettőshangzók kivétel nélkül átadták helyüket a hosszú magánhangzóknak. Ez a meglepően következetes különbözőség arra utal, hogy — ha elfogadjuk a Csölle falunév és a Csalló folyónév azonos eredetének történeti tényekkel jól alátámasztott föltevését — itt igen korán, az első írásos emlékek megjelenéséig, szóhasadásnak kellett bekövetkeznie. A török čarlak, ill. čirlak alakokból kiindulva a régi Csilló típusú, ill. a mai Csalló típusú alak nyelvileg kifogástalanul levezethető6; a Csurla, s még inkább a Csürle, ill. a Csirle alakok esetében a helyzet némiképp bonyolultabb. A szerző — nem lévén nyelvtörténész — e megfelelhetőség nyelvi bizonyítására nem is vállalkozik. E kérdés nyelvi megoldása tehát egyelőre még várat magára.7 A könyv másik fejezetét a szerző a Csallóköz régi latin neveinek szenteli. Bár ezek a nevek — a latin nyelv magyarországi helyzetéből következően — természetesen nem népi alkotások, tanulmányozásuk rendkívül hasznosnak bizonyult. A szerző sajnálattal állapítja meg, hogy a magyarországi latin névadás eddig mostohagyermeke volt a magyar helynévkutatásnak. Pedig a latin nevek — a szerző fejtegetései ezt minden kétséget kizáróan bizonyítják — roppant tanulságosak nemcsak névtani szempontból, hanem művelődéstörténeti vonatkozásban is. A könyvnek ez a fejezete remélhetőleg fölkelti a névtudomány szakembereinek érdeklődését az eleddig elhanyagolt terület, a magyaroszági latin névadás kérdései iránt.
