Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - Bereck József: Szabadulóképek

BERECK JÓZSEF

SZABADULÓKÉPEK

. . föltámasztani néhány pillanatot, néhány mozdulatot, amelyek még érintetlennek látszanak, és elég erősnek ahhoz, hogy kiszabadítsák magukat abból a védelmező rétegből, amely megőrzi őket, abból a halvány, lágy és bársonyos homályból, amely megritkul, eltűnik a gyermekkorral ..

(Nathalie Sarraute)

A vasúton túl

A csallóközi vasút falunk mellett elhaladó, Immár egy évszázada kiépített vonala éles határt húzott libaőrzős nyaraink tartalmának ha nem is annyira eltérő, lehetőségeiben annál lényegesebben különböző két része között. Az első, a kora nyár a faluhoz közeli kenderáztató körül telt, közel az országúihoz, s nekünk alaposan oda kellett figyelnünk, a gondjainkra bízott sok-sok pelyhes vagy már tokosodó ostobácska liba nehogy az autók kerekei alá bitangodon. Bár az is igaz, hogy akkoriban összehasonlíthatatlanul kevesebb autó és egyéb jármű járta az országutat mifelénk, mint manapság. (Más kérdés, hogy mára meg a liba tűnt el a faluszéli gyepekről.)

Mondom, már a kenderáztató, az egykori leventedomb és a temető környéke is adott némi ízelítőt a nagy nyári szabadságból, de a testet-lelket újjászülő kötetlenség igazi ideje akkor jött el, amikor egy nap áthajtottunk a vasúton túlra. Hej, akkor legyintett meg bennünket igazán a szabadság szele! .. . Egyik napról a másikra kikerültünk a falu, a forró napokban pilledt komondorként sunyó házak vonzásköréből. Megszabadultunk a komolykodó felnőttek örökké vizsla tekintetétől. A féken tartó béklyók, láncok egyszeriben lehulltak rólunk, s mi táguló nagy kebellel, örömünket nemegyszer artikulálatlan üvöltéssel kinyilvánítva vetettük bele magunkat a mámorító kötetlenségbe. A vasúton túl új cselekvési tér, mintegy magasabb rendű világ kapuja nyílt meg számunkra. Oda már nem követhettek bennünket a pisis, síró-rívó apróságok, ott már önfeledten hódolhattunk szilaj-pajzán játékainknak, csínytevéseinknek.

A vasúton túl már alig kellett vigyáznunk a libáinkat, nagy falkáik a mórvető tó és később a közeli kanális akkor még tiszta vizétől kitollasodtak, harciassá váltak, s a zsombékos rét eleven zöldjében kápráztatóan villogtatták tollazatuk hófehérét és csőrük karmazsinvörösét. Az így egyszeriben kitágult világunk a mérhetetlen ünnepélyesség hangulatát árasztotta, nap mint nap valami titkon vágyott nagy-nagy bódulat reményével kecsegtetett. Bőrünket kicserzette a forró szél és a perzselő nap, klottgatyáink seszínűvé fakultak a permanens fürdésben-szárítkozásban, de meztelen, szamárkóró és iglicetüske szurkálta talpunk alatt mindennap ott izzott a rét zöld parazsa, s ha egy kesernyés ízű fűszállal a fogaink közt hanyatt feküdtünk, emlékszem, egyenesen