Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - VALLOMÁS - Bereck József: A fáknak szükségéről
A FÁKNAK u_ UJ co r^i ■o ae C-3 UJ az UJ cs SZÜKSÉGÉRŐL I. UTAZÁS NÉGY DIÓFA KÖRÜL, AVAGY FIGYELMEZTETŐ A HŰSÉGRE Í llyés Gyulától olvasom, hogy rögtön nagyobb tisztelettel és más étvággyal viseltetett a dió iránt, mihelyt megtudta (véletlenül s nem az iskolában, akárcsak az ő révén most én is), hogy gyümölcsfáink közül éppen a diófa az egyetlen őshonos nálunk, és egyben a leghűségesebb. Toliam nyomban emlékek után kutatva kanyarodik vissza az időben. Egyébként ilyenek vagyunk: ha valami, amiről nem is gondoltuk volna, váratlanul hűségesnek, sőt — mint a Jelen esetben — a leghűségesebbnek minősíttetik, leküzdhetetlenné lesz bennünk a konfrontálás kényszere. Hogyan viseltettünk e hűség iránt mi, hűségre hűség volt-e a válaszunk? Tudjuk, gyarló emberi reagálás az attól való ösztönös félelem: valamit jóvátehetetlenül elmulasztottunk, nem éltünk számos, már soha vissza nem térő lehetőséggel ... így vagyok most én is: tekintetem az Oj Tükör címoldaláról kivágott Illyés- képre röppen; országnyi nagy (kis) kép, itt szemben velem, az íróasztal túloldalán, gombostűvel hazám falitérképének szegélyébe tűzve; ceruzát tartó kéz, nemesen szigorú nagypapa-arc. Feljebb, hasonlóképpen rögzítve: Nagy László fényképe. Ogy érzem, nagyon szerencsés pillanatban kattintottá el fényképezőgépét K. Gyurka barátom: fehér fogú Adonisz-mosoly a ráncos férfiarcon. Az egész fej: ezüstös, karácsonyi ragyogás. Ott, ahol ez a csodálatos fénykép készült — a vágsellyei Vörösmarty Klubban —, egy pillanatra tenyerembe szoríthattam Nagy László törékeny kezét, amikor helyet foglalt közöttünk, s elkezdte a mesét szépen... Mi pedig hallgattuk, és volt, aki csak éppen nézte őt, mert örült, hogy „lát ma itt, fehérek közt egy európait”. A tekintet tovább röpdös a betonkalitkában, de a gondolat térben és időben már messze bolyong, ötvenes évek vége: még áll mind a négy diófánk a hosszú parasztporta alkalmas helyein. Az első mindjárt a konyhaajtóval szemben, az udvar túloldalán (garázs „fordította ki” helyéből, még ereje teljében), a következő hátul, az egykor volt szérűs és konyhakert határán (az „undrák” nyomán támadt divat: két sor szőlőlugas türelmetlenkedte fejsze alá, bár, fél oldalára szélütötten, sorsát aligha kerülhette volna el sokáig), a további kettő sorban utána (ezek húzták a legtovább kertünkben, egészen a fóliasátrak megjelenéséig). Kényszerű pusztulásuk fönti, zárójeles előrevetítése a hetvenes évek közepén teljesedett be, nagyjából akkor, amikor én is elkerültem a családi háztól. Kettős vereségi Már fogalmazódna is bennem a rekviem a négy diófáért (és önmagáért), de véletlenül Ágh István, az Adonisz-mosolyú testvéröccse egyik könyvének gerincére téved a tekintetem. Hát persze! A madár
