Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
szetre utal; ősi szimbóluma e szó egyébként a halál képzetének is, és mint ilyen, természetesen negatív minőség. A „Megáll mellettem” (mármint a kasza) sor megint csak kettős hangulatú; a halál közelít ugyan a vers alanyához, egyelőre azonban még nem semmisíti meg azt, mi több: az ember diadalmaskodik. Azáltal, hogy Ravasz köznyelvi síkra vált át a szimbolikus jelentéssíkról („kézbe fogom” a kaszát), s a munkálkodó, dolgát tevő ember képét komponálja be a verstérbe, pozitív értéktartalmat közöl az olvasóval. A zárlat (7—9. sor] „harang” motívuma s a „letérdelő ember” viszont már az élet végső stációját: a halál, a temetés, a gyász képzetkörét villantja föl. Van érzéke tehát Ravasznak a létköltészet, a bonyolult „viszonylatlíra” iránt. Szívesen mutatnék föl ciklusából több ilyen jól felépített, precízen kidolgozott szöveget. Nem tehetem: nincs mit felmutatnom. Másik verstípusáról — élménylírájáról, alanyi költészetéről — nem vagyok jó véleménnyel. Szókincse szegényes, motívumköre szűk. Ismétli önmagát. Néhol még a címadásban is: Vályogvetö, Vályogvetők. Elkoptatott szavai, szimbólumai, kiürült metaforái (fa, gyümölcs, levél, lomb, fészek, madár, eső, virág, rét, szél) makacs visszatéréseikkel — és semmitmondásukkal! — szinte irritálják az olvasót. Jelzői banálisak: „zöld levél”, „sárguló ősz”. (Hogy poétái teremtés és versifi- kátori közhelygyártás között mi is a különbség, arra nézve, a közös ősz-képzet kapcsán érdemes összevetni Krausz Tivadar Az én városomyát Ravasz Fohász az őszhöz című iskolás szövegével.) Elégiái (Amit nem lehet, Közös sír, Szemhullás, Cigány furulyával) híján vannak a mélyebb érzelmi hatásnak, a meggyőző erőnek. Kötődése etnikumához rokonszenves; származás-verseiben azonban megreked a puszta empíriánál (a sárfal, a pelyva, a vályogvetés emlegetésénél), a külső (de annak is elnagyolt) képnél lCl- gánypéró). Méltányolom, hogy — társai közül szinte egyetlenként — megpróbálja a költészet térképére rajzolni szűkebb pátriáját /A Csallóköz és a tündér, Szülőföldem, Kis haza), ám erőtlenül allegorizáló rövidke töredékei nem többek tétova tollpróbánál; költői hitel nélküli kinyilvánításai a (különben tiszteletre méltó, sokakban éltetendő) hűségnek és féltésnek. III S tegyük most a kritika mérlegére az általam a második — ígéretesebb — csoportba sorolt pályakezdő lírikusok teljesítményét! FARNBAUER GÁBOR istenkísértő (de nem eredménytelen!) mutatványait figyelve — tudniillik, hogy ama szakadék fölött táncol, egy szál kötélen, amely a költészetet s a filozófiát választja el egymástól — F. X. Saldának a Vladimír Holanról (alighanem Farnbauer egyik főmesteréről) írott jellemzése jut eszünkbe, pontosabban az a gondolatmenet, mely szerint az ontologikus kérdések e nagy költője „elfordult az emlékezettől s a tapasztalástól is, kezében egy maroknyi megtisztított abszolút szót tartva, az élet mélyszerkezetének labirintusába akar hatolni”. Viszonylag terjedelmes — harminchat verset tartalmazó — ciklusában, amely mind szemléleti, mind esztétikai szempontból meglepően egységes és kiegyensúlyozott — ugyanezt teszi Farnbauer Gábor is. Műveltségébe — lévén profi fizikus — szervesen beépült a természettudomány ismeretanyaga, illetőleg segédtudományainak, pl. a logikának a fogalomkészlete és megismerő módszere. Természetes hát, hogy „abszolút szavait”, amelyekkel az élet „mélyszerkezetét” akarja feltárni, erről a területről: a tudomány, a filozófia, a logika, a pszichológia köréből veszi. Szókincsének legfontosabb rétegét, amely következetesen vonul végig egész versciklusán, olyan szavak alkotják, mint: anyag, gondolat, lét, végtelen, mindenség, optimali- záció, lélek, „létezéssé kopásom pora”, értelmetlenség, ész, „az ész a szubsztancia zászlaja”, az „értelem csiszolt útja”, teljesség, viselkedés, létfenntartás, metafizika, identitás, primer én, reflexió, szelektív identitás-optimalizáció, modell, immanens termé- szetfölöttiség, szabadság, szellem, elektron, proton, spontán motiváció, ösztön, éntudat, plazma, ásványok, szerves anyagok, élet, ember, megvilágosodás. Tárgya lehet mindez a költészetnek? — merülhet föl a kétkedő kérdés a hagyományos élmény- és érzelemkifejező lírán nevelkedett olvasóban, látván e „költőietlen” szavak garmadáját. „A költészet világába beletartozik a fokhagyma is” — mondta Nezval, s ha ez így igaz, márpedig igaz, miért ne tartozhatnának a líra világába Farnbauer „antilírai”
