Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Dobos László: Az öreg
tak sorba a kocsma előtt: aki báránybundában odaül egy kályha mellé, melyet a gazdák gerjesztenek, s kibírja egy álló napig, azé a vagyon. Az egyik elájult, a másik kibírta. De mennyi kíváncsi rohadék nézte ezt a kínzást! Cirkuszt csaptak a nyomorúságból. R'öhögős halált. A nyomorultak összeröhögtek a cinkosaikkal... Volt persze más is: fakereskedők gazemberkedtek jámbor gazdákkal. Gyertya mellett kugliztak, az állító már sötétben mozgott, de az eredményt ő mondta be — a megfizetett hazugságot. Ha Jeszenyi gazda gurított, kettőnél több bábu sohasem dőlt, Kesler, a német fakereskedő mindig a dupláját ütötte. Reggelre megittak két demizson bort, Jeszenyinek elnyerték két darab földjét. Mosolygással, tréfaként indult ez is: becsapni a hiszékenyei. Kiröhögni. Másnap Jeszenyi felakasztotta magát. Azóta nem hiszek a mosolygásban, legfeljebb az anyaiban. Mosolyát tolja maga előtt a menyem is, amögött meg az akaratot; kedves, aztán ver rám a szemével. Idegenül vagyunk. Megmosolyogják az életrajzomat is: hol élt maga, öreg? Vonaton lakott talán? Pedig nem is írtam be mindent, nem, ágyúlövésnyi körből harminchét évig ki sem mozdultam, de hát Verecke, a hágó, meg az utak. Ott elég volt egy széken ülni, semmit se tenni, akkor is bűnné lettünk ... Ferenc József, Masaryk, Benes, Horthy, mondhatnám őket országos földim- nek is ... A Monarchia halála után elmentek a nagy seregek. Egy Pananics nevű ruszin ember megalakította a nemzetőrséget, azt mondta, védekeznünk kell, és hogy lehetünk még köztársaság is: ruszin köztársaság. Hadseregnek hittük magunkat. Mentem én is, szüntelen harcban álltunk valakivel, hol az ukrán lovasokkal, hol a románokkal, ők rázták legjobban a rongyot; visszafoglaltuk tőlük Szolyannát. Felfejlődtünk, lőttünk és mentünk. Lőttünk és mentünk. Tizenkilenc telén megjöttek a cseh csendőrök. Elszedték tőlünk a fegyvert. Alakítottak egy orosz iskolát és két társalkodóházat. A csehek részére a Sokolt, nekünk pedig a Magyar Házat. Apám munka nélkül maradt, felmondtak neki a csehek, mert nem tudott semmilyen szót egyetlen szláv nyelven sem. ,,Ezeket én nem ismerem el”, csapta be maga után az ajtót. Bezárult az őrház ablaka is. Anna húga hirtelen halt el, másodiknak a testvérek közül. Az utolsó két évben sűrűn írogatta alig olvasható leveleit. „Köszvény gyötri könyökömet, ujjaimat, térdemet, már állni is, feküdni is alig tudok...” Sokára jött egy fénykép is, fájdalmas szobor nézte a messzeséget: már a halál tartja elé a tükröt, mondta magának az öregember. Meglátogatni nem ment, félt, hogy valami nagy idegenséggel kell szembenéznie. — Vigyük el innen Annát — ajánlotta egykor sógorának. — Közelebb. — Hová? Hol van közelebb? — Idegenül vagytok, idegen föld ez. Tanácstalanságukra a koporsó lett a megkönnyebbülés. Riadtan nézte a krematórium szürke márványfalait. „Simára csiszolt sírgödör. Idegen halál, idegen halál.” Sörözőben hajtottak utoljára fejet kisebbik lánytestvére előtt. Elsőnek hagyta el a tort. Megnézte az Elba vizét, és sietett az utazással. „Ennek is vége”, nézett vissza a gyász partjaira, a keserű vidékre. Keserű vidék a Felső-Latorca völgye is. Többféle nép. Öslakóknak az oroszok tartották magukat, ruszinok, ruténok, huculok, ukránok, mit tudom én, minek mondjam őket. Ottani életem folyamán is annyiszor kellett keresztelkedniük.
