Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában

müvének címébe emeli. Csakhogy műve — többek között — éppen itt, „téridő-szerkezetében" erősen problematikus. Az einsteini téridő elmélet ugyanis a feltételezett világkontinuumot (a jelentések aspektusonkénti átrendeződése mellett) bármely aspektusában megragadhatónak, értelmezhetőnek tartja, s ennek megfelelően a Téridő-szo- náta „folytonosságának” is bármely jelentéssíkjában a viszonylatmezők sokaságát kellene közvetítenie. Ezzel szemben (ahogy arról írásom más helyén már szóltam) a valóban a téridő természetének megfelelően működő számos jelentéssík mellett van a műnek néhány olyan — a szerző által a műegész szempontjából jelentősnek szánt

— jelentéstartománya, amely — elsősorban a szerényes motiváltság miatt — nem szervesül a mű „totalitásával”, s így az egész kompozíció „mozgását" (vő. Eco: „mozgásban lévő mű”) gátolja. Ilyen jelentéstartomány például a szerelem meglehetősen élettelen motívumsora, továbbá az alapszöveg természete ellenére „beoperált” bölcseleti betétek, vagy a kompozícióba beépített régebbi, üres szólamoktól sem mentes versek jelentős része, de nem működik simán a szerkezetben a föld és az emberiség inkább csak kuszán és csonkán jelzett, sematizált, mintsem kibontott történetének a mítosza sem.

Amint már jeleztem, a Téridő-szonáta második jelentés'Jkja az egyes ember tudati s fiziológiai története (illetve e történet lehetősége, külső determinánsainak képsora) kíván lenni. Ebben a történésben a szerző a szerelemnek — a szerelem emberalakító természetének megfelelően — kiemelt helyet szán, de szándékát elsősorban régebbi szerelmi lírájának beemelésével valósítja meg. A szerelem motívumai a mű egészében, a műnek szinte minden lapján jelen vannak, de ezekből a motívumokból a férfi és nő kapcsolatának bonyolult testi, lelki és társadalmi mechanizmusáról elképesztően kevés és közhelyes ismeretet szerzünk. A költő itt a legszemélyesebb; szerelmi élményeiről szinte végig egyes szám első személyben szól, mégis ebben a vonatkozásban tudunk meg róla a legkevesebbet. Nem engedi magához közel a témát, nem érezzük, hogy e nagy emberi érzés valaha is meghatározóan szólt volna bele az életébe. Egy csomó lánynév felsorolása, s a szerelem állapotának ilyen, szinte slágerszerűen olcsó meghatározásai: „Somorján a kertek alatt csupa tűz vagyok” (1/2/2/4), „Sejtem a tomboló szerelmek ritmusát” (1/2/3), „Én úgy szerettelek hogy meghasadt a szívem érted” (1/4), „Ancsim az élet csodaszép szökdelünk kőről kőre” (3/4/1) jelentik számára a szerelmet. S ezek a frázisok nemcsak egyszerűen a szerelem, hanem egy szokványos, romantikus szerelem lírai közhelyei. Éppen az hiányzik belőlük, ami ennek a második jelentéssíknak a lényege: az anyagszerűség. Azok a külső determinánsok, amelyek a belsőt, az ember érzelmi világát alakítják. Itt hiába keresnénk a Robbe- Grillet-i, aprólékosan leírt enteriőröket (a szerelem „enteriőrjeit”, hús-vér valóságát is), hiába keresnénk azokat a helyzeteket, amelyekbe belehelyezkedve „velejátszói” lehetnénk e szerelmi szövegek „színpadának”: nem értelmezendő, hanem már értelmezett helyzeteket találunk, sőt legtöbbször puszta érzelmeket, meglehetősen avítt hangolásban. S csak természetes, hogy ezeknek a lírai közhelyeknek csak referenciális, azaz helyi értékük van, a mű egyéb jelentéssíkjai felé sem a hagyományos esztétikum, sem az ecoi „mozgásban lévő mű” értelmében nem „nyitottak”.

Pedig a szerző részéről érződik a törekvés ennek a romantikus szerelemfelfogásnak egy szélesebb összefüggésrendbe ágyazására! A 3/1/4/4 jelzésű részt idézem:

Rácsok mértana cső-kaloda Augusztus léke: csonkabelű dinnye Szerelmem hangyaboly-sziget szerelmem Tulipánezred negyvennégy halál Az augusztusi kábulat-korongban Amikor először sírva le a combjá Törülköző-kemény a melle-gombja Kíváncsisága gyönyör-szögletén Csattog a homlok kibuggyan a vére Kőrágta kúpok idegbeteg-sárga Sugárutakról kő/verem be/ázik Lámpással kéne nyomát szétkeresni