Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában
dörej halloŕŕa szakíŕoŕŕ Androméda-köd árad épp soha még ez a falu Par Magellán-felhő raríomány infravörös kéj fcilowaZí közelében tölt és fúr ás (3/1/3 3] Az éppen csak jelölt tereken (Pat falu és az Androméda-köd, tehát a Duna-táj és kozmosz), időkön (kedd, dél, épp, soha), jelentéssíkokon (kozmikus történések, árvíz, szerelem-szeretkezés) belül az egyes kifejezéseket csak a hangegyezések (az ismétlődő d és t hangok] s a „töltés” és „futás” szavak jelentéshalmazokká („tölt és fut ás”) bontása ihleti-szervezi egységbe úgy, hogy az egyes jelentéssíkok a szomszédos jelentéssíkokat más értelmi dimenziókba emelik, konnotációkkal bővítik. Mi most a lehetséges jelentéssíkok közül az árvíz jelentéssíkjának metamorfózisait ves:zük közelebbről szemügyre. A strófa szójátékai azzal, hogy össze nem tartozó fogalmakat s a szem számára befoghatatlan távolságokat rendelnek egymás mellé, a kozmoszba csábítanak bennünket, arra a nézőpontra .ahonnan mindent egymás mellett érzékelek, ami nem én vagyok. Így kerül „Pat falu” (ahol a Duna 1965-ben először szakította át a töltést) az „Androméda-köd” és a „Magellán-felhő tartomány” közé, s így nyer kozmikus méreteket és kozmikus jelentést. Az 1965-ös csallóközi árvíz ebben a viszonylatrendben már nem egyszerű természeti csapás, hanem kozmikus történés, tehát olyasvalami, ami jelentőségben nemcsak az egyes emberrel, hanem az egész emberiséggel érintkezik. De vajon nem megalománia-e ez így, nem művi elefantiázálása-e valami kicsinek, provinciálisnak? Bata Imrét idézem: „Az ő (a Cselényié — T. Ä.) kitüntetett pontja a csallóközi nagy árvíz (...) Nem vízözön, csak árvíz, mégis özön, hiszen egybefüggő, zárt, így teljes világot sodort el.” (Bata Imre: Ráhangolódásunk egy költői műre, Életünk, 1981/ 12) A fenti strófában „Pat falu” ennek a „teljes világnak” a metonímiájává válik, nem egyszerű falu, hanem a falu mint olyan, amely az emberiség fejlődésének bizonyos szakaszát jelképezi, s amely szakasznak a vége nálunk hozzávetőlegesen valóban egybeesett a csallóközi árvízzel. Utána a hatvanas években már nálunk sem az elsodort paraszti világot, nem a középkort építik újra, hanem egy új kort: a technikai civilizáció korát. A csallóközi árvíz hiperbolizálását célozza a strófában a következő csonkán hagyott mondatszerkezet is: „soha még ez a falu Pat”. Próbáljuk meg befejezni! Mi, akik magunk is átéltük azokat a bizonyos „soha még” napokat, hajlamosak vagyunk ebbe az állítmány nélküli mondatba a következő állítást beleolvasni: Soha még ez a falu, Pat, nem volt annyira a világ érdeklődésének a középpontjában! Tudjuk, emlékezünk: a sajtóban, s nemcsak a hazai sajtóban, Pat, Csicsó, Kulcsod, Kolozsnéma, Tany és más csallóközi falvak neve hetekig vezércikkcímekben szerepelt. S számunkra a puszta tragédia mellett a legmegrázóbb és legmaradandóbb élmény az volt, hogy szülőföldünk, az évszázadokig a történelem mélyén, az ismeretlenség homályában hallgató falvaink azzal kerültek be a világtörténések sodrába, hogy — elpusztultak. Morituri te salutant! De a mondat legkézenfekvőbb befejezése persze a következő: Soha még ez a falu, Pat, ilyen közel nem volt a teljes pusztuláshoz. S a szövegösszefüggések alapján (e fejezet 3/1 jelzésű része ugyanis a bibliai vízözönt idézi) még hozzátehetjük: soha ilyen közel nem volt ahhoz, hogy mitizálődjék. De fejezzük be a hiányos mondatot akárhogyan, egy biztos: a strófa (s az egész mű) külső formája azt a nyitottságot, továbbgondolhatóságot szolgálja, amelyre a költő á mű mottójában is céloz (Hegel: Nemcsak nézői, vele játszói vagyunk a természet színpadának), s amelyről írásom más helyén már szóltam. Nem ilyen egyértelmű a helyzet a mű belső formáját illetően. A kompozíció belső egységét a költő ugyanis meglehetősen problematikus módon próbálja elérni. A mű történéseit három síkban futtatja: az első síkot főleg a csallóközi árvíz története jelenti (ezt a szerző egykori riportjaiból kivágott részek, montázsok közvetítik), a második sík — hogy úgy mondjam — egy tudatregény á la Robbe-Grillet: nem a tudat az (ember), hanem a tudatot (az embert) formáló környezet alakulásának vagyunk tanúi, a harmadik sík viszont — a föld és az emberiség történetének mítosza
