Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - LÁTÓHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (befejezés)
szembe a falatozóba, mint a pinty. Felhajtottam négy korsó sört, és kutya bajom se volt. Amikor itt jártak a szereplők Pozsonyból, papucsban nyargaltam ki az udvarra, és egy óra hosszat hógolyóztam velük. Aztán a csatakos papucsomban úgy jártam a twistet az ülésteremben a postások bálján, hogy szinte fröcskölt belőlem a víz, mint valami szökőkútból. Amikor meg a hálóhelyiséget meszelték, kivittem a matracomat a folyosóra, és három éjszaka ott aludtam, hogy már-már hasogatott a derekamban. Régen a hűtőből kivett tejet is megittam, még csak meg se borzongtam tőle. Üdülni voltam a Magas-Tátrában egy szakszervezeti üdülőben. Soha nem hittem, hogy Szlovákia ilyen meseszép. Amikor ott álltam a Krivánon és néztem Csorba község felé, arcomon patakzott a könny, amikor meg a Menguszfalvi-völgyön át a Nagy-Hin- có-tóhoz igyekeztem, úgy rémlett, hogy álmodom. A Kis-Tarpataki-völgyből a Kőpataki- tóhoz vivő turistaúton letérdeltem, és megcsókoltam a földet. Egy hét múlva valamennyi patak jeges vizéből ittam már, és kutya bajom se volt. Most pedig mi lehet velem, miért ráz úgy a hideg? A falon túlról időnként kiszólt Vilma: — Ki az? — Én — felelte fázós hangon a szerelő. Vilma kinyitotta az ajtót. — Te jó ég, maga az? — Én vagyok — felelte Palička. — Miért kucorog itt, mint valami feketéző, miért nem jön beljebb? — Mindjárt továbbmegyek, hideg van, csak bejöttem egy kicsit melegedni. — De hiszen kint fagy, hogy a fa is pattog, ki kergeti? Főzök magának egy teát, hogy átmelegedjék. — Köszönöm, én teát nem iszom. — Vodkám meg nincsen. De ha volna is, akkor se adnék egyetlen csöppet se. — Milyen kegyetlen asszony maga! — Ne hívjon engem asszonynak, még lány vagyok, és ne tegyen úgy, mintha nem tudná. — Bocsásson meg. Asszonynak nevezek minden nőt, aki ... — ... már nem a legfiatalabb. Ezt akarta mondani. Valér nyugtalanul fészkelődik. — Ahogy vesszük. — Miért ilyen bizonytalan? Jöjjön, nem harapom le az orrát. Vagy talán fél tőlem? Alighanem valaki figyelmeztettte, hogy meg akarom magát fogni. — Nem tudok semmiről. No de már megyek is, kedves asszonyom, illetve elnézést, kisasszony. — Viszontlátásra! Valér gyorsan kiment, Vilma elnevette magát, és ismét a sokszorosítógép fölé hajolt. Egyszer délután — február végén történt, amikor kint éppen felmelegedett az idő — beállított, hogy feltöltse az akkumulátorokat desztillált vízzel. Közben hozzáért a sokszorosítóhoz, és a nadrágján egy fekete folt maradt. Kezét messze eltartva mgaától, bement Vilmához. — Nézze, mit csinált a maga kulimássza! Már egy éve mondogatom, hogy ne rakja azokat a dobozokat a központ mellé, de maga ... tessék! Szeretném tudni, mihez kezdjek most! Vilma futó pillantást vetett a nadrágra. — Ugyan mihez kezdene? Leveti, én meg kitisztítom magának. Benzinnel sikerülni fog. Ne bámuljon úgy rám, ha fél, hogy valaki bejön, bezárom az ajtót. Vilma elfordította a kulcsot, és kinyújtotta a kezét. — így ni, most pedig kérem a nadrágját. — De hát... itt? Maga előtt?
