Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - Mács József: Az okos csóka (mese)
Mács József AZ OKOS CSŐ KA Álmodtam egy mesét az unokámnak. Talán nem is haszontalan másnapi lélekeledelt. Az okos csókáról, amely szavak inegtanulására képes. Persze csak azért álmodhattam róla, mert nemrégen olyan faluban jártam, ahol valóban létezik egy beszélő, iskolába járó csóka. Keke névre hallgat, és szereti a gyerekeket. Köztük érzi igazán jól magát. Tanítási napok délelőttjein mindig megjelenik a dombon álló, gyermekekben már fogyatkozó iskolában, és ha netán zárva lenne az ablak, csőrével kopogtat, bebocsátást kér. A tanító olyankor félbeszakítja a magyarázást, türelmesen megvárja, amíg valamelyik gyerek felugrik a pádból, és kinyitja az ablakot, beereszti az osztályba a csókát Nem repüli körül a termet, nem csapkod szárnyával a tanulók feje fölött, szerényen meghúzódik az ablakpárkányon, és figyel. Nem veszi le a szemét a tanítóról és a gyerekekről. A tanító nem szigorú, inkább elnéző a csókával szemben. Soha nem vonja felelősségre a késésért. Tudomásul veszi, hogy megjött, elfoglalta a helyét, s ha nem is fűzi hátra a kezét, szárnyait nyugodtan pihenteti a hátán. Mindenki örül az ablakpárkányon figyelésbe merevedő csókának, nem háborgatnák meg a világ minden kincséért sem. Zavartalanul élvezi a nyugalmat. Nyitva a szeme, a füle. Vagyis mindent lát, mindent hall. Ha már folyékonyan beszélne, biztosan sokat mesélne a tanító jó és rossz tulajdonságairól. Első helyen említené, hogy szereti a tanítványait, nem tesz kivételt egyikkel sem. Hibái közül meg arra figyelmeztetne, hogy feledékeny. Néha az ajtóból tér vissza az osztálykönyvért. Nem méltányolja eléggé a rendelkezéseket sem. A verést például tiltják, mégis nádpálcát tart az asztalfiókban. Ha elönti a méreg, végigbotozza az osztályt. Még a legjobb tanulókat sem kíméli. A nádpálca használata közben persze nagy a lárma, szikrázó a feszültség, a ború és a félelem felhője takarja be az osztályt, s a szegény csóka nézni sem bírja a sok síró- rívó gyereket. Messzire repül az ablakpárkányról, az iskolától, s madárnyelven talán azt újságolja a szüleinek és a testvéreinek, hogy fent a dombon kitört a háború, a tanító nádpálcája úgy csapkod, mint mennydörgéses időben az istennyila. Most azonban ott pihen a nádpálca az asztalfiókban. Nincs rá szükség. A gyerekek csendesek, példásan viselkednek, még a csóka sem vonja el a tekintetüket a tanítóról. Bár az ő helyzete könnyebb, mivel parányi szemgolyói oldalt ülnek az üregekben, egyik szemével a tanítót nézheti, másikkal a tanulókat. Ismeri is egyenként valamennyiüket, talán még azt is tudja, melyik helybeli, melyik bejáró, melyik ősztől nyárig autóbuszon utazó. Mindenre kiterjed a figyelme. Még az autóbuszjáratokat is számon tartja. Fél nyolckor érkezik az első busz a faluba a sok gyerekkel és a lármájukkal, s a csóka mintha a tanítót helyettesítené, várja a tanulókat a megálló közelében, egy nagyobb bokorban megbújva. Nem azért húzódik oda, hogy meglesse a viselkedésüket, hiszen a gyerekek zajosak, szilajak mindenütt. Baráti alapon elsőként akarja üdvözölni az érkezőket, és nem afféle szárnycsapkodással, hanem valóságos élő beszéddel, ahogy az iskolában tanulta. — Szervusztok, kislányok! Szervusztok, kisfiúk! — Nézzétek már, ez a Keke hangja, a csókáé! De hát hol van? — néznek körül
