Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - FIGYELŐ - Bereck József: Jozef Puškáš: Vigasztaló csalódások
re rádöbbentő figyelmeztetéseit, amelyekben kétségtelenül sok igazság van. De mindez Hatástalan marad, ha nem számolják fel az egyik legfőbb veszélyt, az irracionalizmust, amelynek nem is annyira a kiábrándultság és a csömör a legfontosabb táptalaja (mint ahogyan sokan tudni vélik), hanem a tudatlanság és a félműveltség. Egy idő óta — pontosabban: Snow angol fizikus és regényíró nevezetes 1959- es előadása óta — sokat beszélünk a két kultúra (értsd: reál és humán kultúra] között tátongó, s mindinkább áthidalhatatlannak látszó szakadékról. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy valóban létezik ilyesmi, de tévedés lenne ezt objektív törvény- szerűségek következményének tekinteni. Az emberi kultúra egész eddigi fejlődése éppen azt bizonyítja, hogy a természettudományok és a társadalomtudományok (mi több: a művészetek is) egymásra nemcsak kölcsönösen, hanem termékenyítően és ösztönzően is hatottak, s a kultúra egységének tagadása, vagy ami még ennél is rosszabb: felszámolása az emberi civilizáció megsemmisülését eredményezné. Theodore Roszak „ellenkultúra-ideológiá- ja” tulajdonképpen nem más, mint a mesterségesen kettészakított kultúra „humán partjáról” harsogó csatakiáltás. Mert amikor tudományról beszél, akkor valójában csak a műszaki és természettudományokat érti alatta, s ezzel nemcsak a tudatlanok millióit téveszti meg, hanem a jóhiszemű, s alapjában véve racionalista beállítottságú humán-értelmiségieket is, akiknek addig nem sok bajuk volt a kultúra kettéhasadásával. Mégis mivel magyarázható, hogy tudományára és műszaki vívmányaira oly büszke korunknak reális veszélyként kell tudatosítania a kultúra egységének megbomlását, az alkotók (a tudósok, mérnökök, művészek) és a befogadók (tehát a tudomány, a technika és a művészetek eredményeit csupán élvezők) fokozódó elszakadását. Véleményem szerint ebben mindenekelőtt a túlságosan is hagyománytisztelő (hogy azt ne mondjam: elavult) oktatási rendszer a ludas, amely a rohamosan gyarapodó tudományos ismereteket szinte kizárólag mennyiségileg veszi számba, s közben megfeledkezik e fejlődéssel törvényszerűen együttjáró minőségi átalakulásról. Vajon azok, akik olyan nagy hangon ócsárolják a modern tudományt, vagy azok, akik megbűvölve hallgatják a Dänniken-féle „szakemberek” tudománytalan halandzsáit (a különböző parapszichológusok és okkultisták híveiről már nem is beszélve) — megértették-e egyáltalán az iskolában tanultak lényegét? Tudatosították-e valójában, hogy mindaz, amiről az órákon hallottak nem egyszerűen mese, hanem az emberiségnek a világ megismerése érdekében kifejtett, többévezredes kollektív erőfeszítésének eredménye? Aligha. De talán nem is lehet őket felelőssé tenni ezért, sokkal inkább azokat, akik nem tudták őket rádöbbenteni erre az alapvető igazságra. Nem kívánom bagatellizálni az ún. ellenkultúra szerepét, azt azonban látni kell, hogy tipikus válság-termék, tehát egy válságba jutott társadalmi tudat terméke, s mint ilyen a kapitalizmusban nemcsak táptalajra, de még hivatalos támogatókra is lel, mintegy bizonyítandó a polgári társadalmak „magasfokú” demokratizmusát. Az is tény viszont, hogy az ellenkultúra híveinek — meglehet szándékuk ellenére — tiltakozásukkal és lázadásukkal sikerült pozitív változásokat is kiharcolniuk, s ez még akkor is érdem, ha tanításuk lényegével, misztikus erkölcsükkel és irracionalizmusukkal a magamfajta ember vajmi keveset tud kezdeni. (Magvető, Gyorsuló idő, 1979j. Lacza Tihamér Jozef Puskás: Vigasztaló csalódások Volt idő, amikor a Modern könyvtár sorozat minden új darabját gondolkodás nélkül megvettem. T. S. Eliot, J. D. Salinger, Peter Marschall, Ingmar Bergman, Valen- tyin Raszputyin és mások neve ugyanis eleve garanciát jelentett a várható szellemi izgalmakat illetően. Ha később csalódtam is egy-egy, számomra addig ismeretlen szerző munkájában, legföljebb a könyv elolvasására fordított időt sajnáltam. Bolti ára ezeknek a papírkötésű könyveknek ugyanis nagyon alacsony, s egy
